A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Tóth Ferenc: Hagyományos hagymatermelés Makón

Növényápolás A talaj tisztán tartását kis hagymakaparóval végezték. Kaparáskor is négy-négy sort fogtak föl. Az első kaparáskor olykor még a sorok közé térdelhettek, de a kaparást hajolva végezték. Nem volt szabad a hagyma levelét törni. Ha a hagyma szárát megsértették, beleesett az eső, és rejtett hibás lett; kívülről nem látszott rajta semmi, de fölvágva a harmadik, negyedik levele barna volt. A dús lombozat idején, minden lépéskor óvatosan csináltak helyet a lábnak, a hagyma levelét gondosan elhajtották. A kaparóval is gyöngéden nyúltak alá. Hasonló elővigyázatosságból a nadrág szárát alul madzaggal be is kötötték. Akadtak napszámosok, akik után — Rozsnyai István szerint — büdös volt a sor, annyira törték a hagyma levélzetét. Bereczki Sándor a kevesek közé tartozott, aki a kaparó élének a sarkát lekerekítette, nehogy mögcsisszentse szerszámával a hagymát, mert akkor defektös lett. KAPARÓ. A legrégibb hagymamüvelő eszközök egyike. Már egy 1779. évi vagyonösszeírásban megjelent a hagymakapa kifejezés

32

, ekkorra tehát kialakult az a kapatípus — a mai kaparó őse —, amelyet kizárólag a hagyma termesztésében használtak. Alakjára semmi utalás nincs. A makói múzeum gyűjteményében a legősibb kaparót egyetlen vasból lemezvastagságúra kovácsolták, nincs még nyaka, csak a kívánt szögben ívesen meghajlították. Nehézkesen lehetett vele dolgozni, a gyomokat nem annyira kivágta, mint inkább kitépte; a talajt pedig dúrta. Nedves időben folyamatosan tisztítani kellett. A nyele viszont már rövid volt, mint manapság. A hattyúnyakkal ellátott, de kovácsolt élü kaparok már a mai formát közelítették meg, ám ez sem csúszott még könnyedén a talajban, de a görbített nyak lehetővé tette a hagyma levélzetének törése nélküli tisztántartást. Újítást jelentett a kaszakaparó elterjedése, amikor a kaparó pengéjét törött kaszából készítették, és két szegeccsel rögzítették a nyak fejéhez. Ezt nem kellett naponta élezni, és könnyedén siklott a talajban, simán vágta ki a gyomokat. Még ma is mondják, nincs jobb a kaszakaparónái. Mégsem ebből készül. A kaparó nyakát 8-as köracélból hajlítják, sablonba kalapálják bele. Erre szegecselik a kb. 10x4 cm-es eltartó acéllemezt. Nyelét fűzfából vagy nyárfából esztergálják, hogy könnyű legyen, és ez nem égeti a tenyeret. A kihegyezett szárat a nyélhez nyélkarika alkalmazásával rögzítik. Kisebb pengéjű változatát a dughagymában használják. CSUSZKIA. A tolókapának, a dikkelőnek az őse. Az étkezési hagymában sorközművelésre használták. Akkor is lehetett alkalmazni, amikor a hagymának nagy volt a lombozata, és nem akarták törni a hagyma levelét; a szerszám nyaka és nyele tolás közben utat nyitott magának. Formájáról fecskének, munkamódjáról csuszujkának, mivel a jó munkatárs szerepet töltötte be, bélának is nevezték.

33 Mivel fecske alakú pengéje eredetileg teljes szélességében megfeküdte a talajt, könnyen megsértette a hagymát, ezért később a szárny két szélét fölhajlították. A V alakú penge vízszintes részét a kovács elöl kikalapálta, a kertész rendszeresen élezte, reszelte; a fölfelé hajlított, élezetlen két fúl nem párhuzamosan, hanem elöl enyhén befelé állt, hogy a hagymafej mellett elcsúszhasson. A csuszkia nyakát a pengéhez szögecselték, másik vége köpűben végződött. A nyél a pengével kb. 30 32 Makói Levéltár. Régi iratok 1779. 197. 33 BorossM. 1968. 136. 107