A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 1. (Szeged, 1995)

Nagy Vera: A kender termesztése és feldolgozása Szegváron

házimunkát csak hétköznap illett végezni. A 80 éves Levendovics György elmondása szerint édesanyja vasárnap font, a szomszédasszony ezt meglátva megjegyezte: „a vasárnap font fonál nem soká tart" A rosszalló megjegyzésre édesanyja így vágott vissza: „anná tovább tart, mint aki hétköznap séfonnya. " A fonás eszköze a guzsaly és a rokka. A múlt században és századunk első évtizedeiben még használt guzsalyt itt gyalogrokkának nevezték. Talpának közepéből kb. másfél méter hosszú szár nyúlt föl, erre kötötték rá a süveg alakúra formázott kenderbubát. Fonáskor a guzsalytalp egyik felére ülve rögzítették, a megfont fonalat esztergált orsóra tekerték. Guzsallyal nemcsak kenderfonalat sodortak, hanem rongypokrócnak való csíkokat is. A guzsallyal közepes minőségű és vastagságú fonalat lehetett fonni, ami különösen derékalj szövésére volt alkalmas. Azokban a gazdaságokban, ahol a két világháború között még nagyobb mértékű kendertermelés és feldolgozás folyt, ott a '30-as, '40-es években szereztek be kerekesrokkát, amit pörgőrokkának is neveztek. Ezeket famunkával foglalkozó mesteremberek készítették: esztergályos, bognár, asztalos. A megrendelők gyakran vidéki mesterekhez fordultak. A gyűjtés során fellelt egyik esztergált, zöld színűre festett rokkát Batik Mihály szentesi kádártól rendelték 1944-ben. 1935-ben készített egy békéscsabai kisiparos a Levendovits családnak három rokkát, darabonként 1 q búzáért. Az apa mindhárom fiának csináltatott egyet-egyet, akik maguk fontak rajta. A mesterek tehát nem mindig pénzért dolgoztak, hanem sokszor terményért vagy állatért. Piti Jóska helybeli asztalos például egy hízott kacsáért csinált egy rokkát A rokkával már különböző finomságú fonalat lehetett fonni, így ahol volt, ott még a zsáknak valót is ezzel fonták és nem kallantyúval. A rokkát használták varrócérna készítésére is, Javakenderből font két szál fonalat két orsóval visszafelé hajtva. Ezt viszálásnak nevezték. Öt szál ilyen fonalból a gyerekek öt ágú széles madzagot fontak gatyamadzagnak. A zsáknak, ponyvának való fonál megsodrásának hagyományos eszköze a kallantyú. Téli estéken, míg az asszony ok fontak, addig a férfiak kallantyultak. Körülülték a szobában a nagyasztalt, minden férfi előtt egy nagy kupac kóc volt, azt dolgozta föl. A kócot előbb megtípték, fellazították, majd megágyaztak: a megtépett kócot az asztalon szétterítették, egy téglával lenyomtatták. Innen húzták ki a szükséges mennyiséget, s a kallantyút pörgetve sodorták, tekerték föl rá. A felkallantyult fonalat takácshoz vitték zsáknak, ponyvának való anyagot szövetni belőle, vagy kötélgyártóhoz, aki kocsikötelet, kötőféket készített. Különösen rossz időben, ha vastagra nőtt a kender, akkor az egészet kötelessel dolgoztatták föl. Néha nem is kellett elvinni, mert a köteles maga Járta a tanyavilágot és ahol kellett, ott helyben megsodorta a szükséges kötélféléket 35