Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019)
Történettudomány - Lengyel András: Mutatvány az 1945 előtti magyar ellenkultúra kislexikonából - Ötvenöt címszó
Lengyel András Mutatvány az 1945 előtti magyar ellenkultúra kislexikonából - Ötvenöt címszó Külföld, Községi ügyek. E rovatszerkezet már vegyíti a munkáslap és a rendszerkritikus polgárság szempontjait.] Az általános választójog szinte folyamatos követelése jól kifejezte ezt a kettős - munkás és polgári - érdekeltséget. Az átrendeződés (s az átrendeződés belső feszültségeinek] tünete volt az ún. Ady-Csizmadiavita is. 1909: Csizmadia cikke nyomán ugyanis kirobbant egy vita, amely a máig élő vélekedések szerint Ady s a modern m. irodalom megítélése körül forgott, lényege szerint azonban kódolt stratégiai csörte volt. A vitában megbúvó alapkérdés az volt: a lap a munkások helyzetének és érdekének nyers, „primitív”, de radikális képviselete legyen-e (nem zárva ki a finomodás lehetőségét], vagy a munkáskultúrának a polgári nyilvánosság igényeihez való hozzáigazítása, „korszerűsítése”. Ady gesztusértékű reakciója: „Szívem küldöm ez ó frigyládát" - mai távlatból is optimális reagálásnak tekinthető. De az „adysták", pl. Somogyi Béla érvelése az „érteden" Csizmadia képét alakították ki, azét a „pártköltőét", aki „nem érti" a modern irodalmat. S ez Csizmadia (és álláspontja] fokozatos háttérbe szorulását eredményezte. A párt pedig megindult egy sok szempontból törvényszerű, sok eredményt is hozó, de (mai távlatból] végzetes fejlődési pályán, amelynek végén a Tony Blair-féle prokapitalista „szocializmus” elképzelése és gyakorlata áll. Amely mára a klasszikus munkásmozgalom eltűnését eredményezte. 1914: már mind a háborúellenes, mind a háborúpárti „nemzeti" érvelés, majd a pacifizmus fölerősödése is jellegzetesen polgári gesztusok voltak. Pedig Bokányi Dezső 1903: még tudta, a nemzetközi kapitalizmussal szemben csak a nemzetközi munkásság egységes föllépése lehet adekvát reakció. - A trendmódosulás azonban nem éles, nem egyetlen pillanatba sűrűsödő fordulat volt, csak lassan, ellentmondások közepette, a régi trend alapkarakterét sokáig és sok ponton megőrizve haladt előre. A Népszava képviselte „politika": munkáskultúra volt, a szervezett munkások „politizáló” ellenkultúrája.-Az 1918 végéig terjedő két évtized irányultságának, ideológiatörténetének jellegzetességeit számba venni s röviden leírni csaknem lehetetlen durva leegyszerűsítések nélkül. A Népszava a szocdem munkások szocialista lapja volt, így szocializmusuk (ahogy egyik legélesebb szemű értelmezőjük írja], első megközelítésben, „nem más, mint a bérmunkások szociális öntudata, politikája és kultúrája”. Kívülről közelítve a szövegekhez: a lap „stílusa egyszerű volt, hiszen olvasóinak java része csak elemi iskolát végzett munkás volt - egyszerű és éles." A szellem, amelyet képviseltek, a valóságos munkásmozgalom szelleme volt: „puritán, befelé forduló, kifelé ellenséges, bizalmatlan, ugyanakkor tudni vágyó - az önművelés volt a régi proletár mozgalom külső jele -, és a fönnálló rendszerrel szemben kihívóan képviselte a fordított értékrendet." Ez a szociáldemokrácia antifeudális volt és antikapitalista, vallás- és egyházellenes, internacionalista, antimilitarista, egalitárius, zsidó- és kisebbségbarát, s mindezt „mereven, kőkeményen, agreszszívan, provokatívan képviselte". Puritán feminizmusát és ateizmusát egyféle antialkoholista szektásság is kiegészítette. Szembenállás az uralkodó politikai gyakorlattal, és szolidaritás mindenféle elnyomott populációval: népekkel, nemzetiségekkel, kizsákmányolt néposztályokkal, az igazságtalan társadalmi rend áldozataival. Ez a szocializmus „nem kritikai vagy erkölcsi eszme" volt csupán, amelyet a tőkés „valóság" bírálatára és korrekciójára használtak, hanem „az ellentmondásos modernség leküzdhetetlen, elkerülhetetlen aspektusa, mozzanata". A szabadelvű, demokratikus kapitalista állam, amilyen a dualista Monarchia „magyar" fele is volt, eltűrte és intézményesíteni engedte ezt a ellenerőt, s így a szocializmust a polgári társadalmon túli, egyszerre „kívüli” és „belüli” tényezővé tette. Ennek két fontos következménye lett: megszületett a lehetősége a polgári társadalom belső, ellenzéki frakciói, ill. a munkásmozgalom közötti feszültségekkel teli, ellentmondásos, de potenciálisan hatékony együttműködése számára. Illetve, ezzel összefüggésben, fölmerült a nagy kérdés: „a »külső«, »bomlasztó« erők integrációja és/vagy elnyomása, kirekesztése"? A szétválasztás és a represszió, mint hatalomérvényesítő technika, Mo.-n ugyan Ny-Európával ellentétben, soha nem került lomtárba, de e periódusban már nem volt csúcsra járatva, s így a munkásmozgalom számára is reális lehetőséggé tette 236
