Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Betegség és halál a szívgárdában Glásserné Nagyillés Anikó A halálra, a halandóságra adott emberi választ a hagyományos társadalmakban évszázadokon át a kereszténység gondolatköre határozta meg (Matkócsik 2005,1-2). Ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektettek a halálra való testi-lelki felkészülésre, remélve „jó halál-t”,1 amely ez üdvözülésüket is jelentette (Matkócsik 2005, 2-3). A halálra való készülődés a közelmúltig megmaradt, sőt az idősek egy része ma is megteszi. Miként lehet a „jó halál” elnyerését a gyermekek számára is érthetővé, elfogadhatóvá tenni? Milyen válaszokat adott a szívgárda gyermekegyesület1 2 erre a krízishelyzetre? Miként támogatták, esetleg segítették beteg vagy haldokló társaikat? Tanulmányomban a halálra adott hagyományos és modern válaszokat vizsgálom. Célom emellett annak bemutatása, hogy mindez miként figyelhető meg a gyermekek szintjén, egy szegedi vallásos gyermekegyesületben, a Szívgárdában. Viszonyulás a halálhoz (művelődéstörténeti áttekintés) A középkori és a koraújkori ember a világát a teremtett világ részeként, „mindenható Isten óvó karjaiban" nyugodva képzelte el (Imhof 1992, 23). A halállal való kapcsolatát a felkészülés, a „jó halál” elnyerésének ígérete határozta meg. A készüléshez hozzátartozott a lelek „tisztán tartása” és a betegség alázatos viselése. A test eszköz, amelyben a lélek képes átvészelni „evilági megpróbáltatásait” (Matkócsik 2005,3-4). A járványok és betegségek miatt a gyermekhalandóság 1 Jó halál esetén a haldokló fel tudta venni a szentségeket, nem hirtelen halt meg, keveset szenvedett vagy a szenvedéseit méltósággal, türelemmel viselte. 2 Főként Jézus Társaságához kötődő, Jézus Szívét tisztelő 6 és 14 év közötti gyermekek vallásos egyesülete. gyakoribb volt, mint napjainkban. Ariés szerint a gyermek „felfedezése” igazán csak a 16. század végén és a 17. században figyelhető meg (Ariés 1987, 54). Ettől kezdve, habár a gyermekhalandóság továbbra is magas maradt, megfigyelhe- tővé vált a gyermek iránti érzékenység (Ariés 1987, 49). Ugyanakkor ettől kezdve a halálhoz való viszonyulást a távolságtartás kezdte jellemezni. A 19. században a gyász Velkey Kinga szerint teátrális lett, illetve szigorú társadalmi szabályokhoz kötött volt. Ebben már megjelent a haláltól való félelem. Ehhez igazodtak az illemtankönyvek is (Velkey 2012, 2). Nem véletlen, hogy a halotti búcsúztatók virágkora is a 19-20. században volt. Ezekben a halál lehet kegyetlen és az édesanyára irigy, de sok esetben a gyermek tiszta lelkére utalva inkább vallásos tartalmú, „pozitívabb” képekben jelent meg: a gyermeket Isten „magához hívta fénytrónjához”, Jézus „a kisdedek atyja karjaiba vette, átölelte a gyermeket”, aki ettől kezdve gyakran angyallá, a család őrangyalává vált (Gyöngyössy 2010,44). Ez a gondolkodás főként a városban volt jellemző, a falvakban a halált sokkal inkább az élet részének tekintették. Az ő esetükben is nagyon fontos volt, hogy felkészülten, bűneiktől feloldozva érje őket a halál. Ennek érdekében igyekeztek mindent megtenni. Az esti ima például országosan elterjedt (volt), amelyben az ágy, mint „testi-lelki koporsó” jelent meg. Ehhez az is hozzájárult, hogy az éjszakát tartották a halottak idejének, amikor kapcsolatba lehet velük lépni, megijeszthetik a temetőben járót, megjelenhetnek az álomban. „Az idősek, betegek saját könnyű, szép halálukért fohászkodnak, s azért, hogy az előre megjelentessék nekik, illetve halottaik békés nyugalmáért.” (Kunt 2005,48) A hirtelen (szentségek nélküli) halál ellen az asszonyok maguknál tartottáka Hét mennyei szent zárvaUásos 111
