A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2016., Új folyam 3. (Szeged, 2016)
NÉPRAJZ - Mód László: A Csongrádi Szőlősgazdák Egyesületének tevékenysége
Mód László A Csongrádi Szőlősgazdák Egyesületének tevékenysége Csongrád szőlő- és bortermelése (1920-1950) A világháború előtt úgy tűnt, hogy Magyarország sikeresen lábalt ki a f iloxéravész által teremtett válságos helyzetből, a bortermelés pedig a mező- gazdaság prosperáló ágazatává válik. 1914-ben a bortermő területek arányban álltak a belső és a külső piac felvevőképességével, 1918 után azonban alapvetően megváltoztak az értékesítési lehetőségek. A szőlőültetvények vesztesége jóval kisebb arányú volt, mivel a borvidékek többsége a Kárpát-medence középső térségein helyezkedett el, azaz a szőlőterületeknek közel kétharmada, mintegy 200 000 hektár az új határokon belül maradt. A magyar borgazdaság azonban egy nagyobb országra volt méretezve, a kivitel viszont az új államalakulatokba jelentős mértékben megdrágult. A korábbi gyakorlat az 1920-as évek első felében még érvényesült, a magyar borexport 1925-re azonban már alig érte el a korábbi 1%-át. A biztos piacok tehát bezárultak a magyar borok előtt, helyüket pedig az olasz, görög és spanyol nedűk vették át. További gondot okozott az is, hogy a homoki szőlőültetvényeknek csak a 10%-a került az új államhatárokon kívülre, a hegyvidéki termőterületeken azonban sokkal rosszabb volt az arány. Az új helyzetben megtermett 3-4 millió hektoliternek már csaknem a kétharmadát a homoki borok alkották, amelyeket alacsonyabb áron lehetett értékesíteni, mint a hegyvidéki nedűket. 1925 után az értékesítési problémák miatt nem jutott pénz a beruházásokra, a technikai fejlődés nemcsak megtorpant, hanem elkezdődött a hanyatlás. A szőlőbirtokosok egyes munkafolyamatok elhagyásával és a növényvédő szerek megtakarításával igyekeztek csökkenteni a termelési költségeken. A nagyobb pincegazdaságok ugyan megfelelő minőséget állítottak elő, a szőlőültetvények 70%-át alkotó apró parcellákon azonban lehetetlen vállalkozásnak bizonyult piacképes típusborok készítése. A két világháború között a magyar kormányok több erőfeszítést tettek a helyzet javítása érdekében, a szőlőterületek kiterjedését azonban nem lehetett drasztikusan csökkenteni, mivel ebben az időszakban az ország nyolc millió lakosából mintegy félmillióan éltek a szőlőművelésből, további félmillió ember pedig közvetve vett részt a bortermelésben. Ekkora tömeget sem az ipar, sem a mezőgazdaság más ágazatai nem tudtak felszívni. Az 1920-as években, főként az első világháború alatt lábra kapott borhamisítás megszüntetése, a termőterületek növekedésének megállítása és a direkttermő fajták visszaszorítása volt a cél. Valamelyes javulás a világgazdasági válságot követően mutatkozott, amikor újabb állami intézkedéseknek köszönhetően megélénkült a belső piac. Felére szorították le a bor forgalmi adóját, széles körben engedélyezték azt, hogy a termelők saját boruk értékesítésére borkimérést nyissanak. A szeszgyárak a korábbinál nagyobb mennyiségű bort dolgoztak fel borpárlattá, ugyanakkor a belső fogyasztás növelése céljából a hadsereg élelmezésében is bevezették a napi boradagot. Időközben a borkivitel is kedvező fordulatot vett, hiszen az 1920-as évek 1-2%-ával szemben 1939-ben az export megközelítette a 10%-ot. Az 1930-as évek első felében a magyar borok legfőbb vásárlója Svájc volt, 1935 után viszont Németország vette át a vezető szerepet, de kisebb mennyiség Skandináviába és az Amerikai Egyesült Államokba is eljutott. A piaci viszonyok javulásával bizonyos mértékű modernizáció is megindult, habár továbbra is sok kézi munkaerőt alkalmaztak a művelésben. Továbbra sem sikerült csökkenteni a termőterületek nagyságát és a direkttermők kivonását a termesztésből. 1938-ban három évre ismét megtiltottak mindenfajta telepítést, a szőlőbirtokosokat pedig kötelezték a hiányzó hegyközségek megalakítására. A válsághelyzet ellenére pozitív folyamatok is kibontakoztak, amelyek leginkább a csemegeszőlők térhódításában öltöttek testet. A gyümölcsként értékesített termés a borral ellentétben igen nyereségesnek számított, a területi arányuk az 1930-as évek végére elérte a 8%-ot. Exportra viszonylag kis mennyiség jutott, a szőlőt a belföldi piacon azonban jó pénzért lehetett értékesíteni. E témánál nem szabad megfeledkeznünk a hazai szőlőne- mesítőkről, akik számos kitűnő, széles körben elterjedt fajtát (pl.: Csabagyöngye, szőlőskertek királynője stb.] állítottak elő, amelyek egyre inkább hangsúlyossá váltak a termesztésben. 262
