A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Vizuális szennyeződések

kiszűrődnek az életünkből, a dehumanizálódás folyamata ijesztően felgyorsul." (Művészet, 1977.22.0.) Organikus, anorganikus településszervezés? Szerves és szervetlen elrendezés? Akinek gyanúsan csengenek e gyakran alkalmazott átfogó kategóriák, annak egyszerűbb szavakat is mondhatok. Azt például, hogy dialektikus egység és folytonosság. Vagy azt: az átmenetek rendje. S ezekkel ugyanarra a jelenségkörre céloztam, mint amiről az előbb beszéltem. Csak itt megfoghatóbbak a dolgok. Mert az organikus, szerves építkezés korántsem zárja ki a formai, szerkezeti ellentéteket. Éppúgy lételeme, mint minden eleven szervezetnek. Az emberi érzékelés, gondokodás azonban csupán úgy tudja elfogadni és egységesnek tekinteni az ellentétekben megbúvó feszültségeket, ha köztük az analóg, átmeneti formákat is felfedezi. Amennyiben hiányoznak e közvetítő, áthidaló láncszemek, akkor akaratlanul is elkedvetlenedünik. Zavart, bizonytalanságot érzünk. Költőibben szólva pedig azt, hogy "minden egész eltörött" * Ennyi autózás, sétálás és elmélkedés után talán nem ártana most már nyugalmasabb vizekre evezni. Beülni, mondjuk, egy-egy étterembe. Vagy bepillantani egy-egy művelődési házba, mert ott majd mindig van valami esemény. Persze kezdjük az elején. Itt ülünk tehát a Szeged Étterem egyik bokszában: várjuk a főurat. Közben akaratlanul is "felmérem" e közkedvelt helyiséget. Meglehetősen tágas belső tér, színes üvegablakok, a falakon pedig fa- és rézdomborításokból kiképzett népies, archaikus és jelképes díszítmények. Mégis hibádzik valami. Egyfajta nyomasztó zsúfoltságot, túldíszítettséget érzek. Hisz nem elég felfognom a falakra függesztett dekorációkat: közvetlenül a fejünk mellett is képek sorakoznak. S ha jól látom, szinte minden szegedi festő képviseltetve van egy-egy művével. Nem is szellemtelenekkel. Mégsem tudom igazán élvezni e munkákat.Többféle ok miatt sem. Először is: nincs megvilágításuk, így a funkciójuk is kétséges. Ugyanakkor stílusukban is jócskán eltérnek a fölöttük lévő domborításoktól. Vagyis zavaros eklektikát, túlcicomázottságot tapasztalok. Sétáljunk el most a Roosevelt téri halászcsárdába. Igazság szerint talán ott kellett volna kezdeni. Mindegy! Legalább bóklászhatunk, nézelődhetünk a Széchenyi tér környékén. És tényleg: az egyik kirakatban remek fotókat látok. Az aláírásokból az is kiderül: a megyében élő fotográusok java terméséből szerveződik ez az utcai minigaléria. Ez igen, mondom magamban, valahogy így kell becsempészni a művészetet a hétköznapi emberek lelkébe. Adva van egy tágas kirakati felület, amellyel a csemegebolt már nem tud mit kezdeni. Mondom: egy szuverénebb terű utcai minigalériát látok, ám ilyenformán sem felhőtlen az ég. Mert a fotók hátterét finoman mintázott tapéta adja, ami ugyancsak elszürkíti az alkottasok tiszta, hatásos esztétikai értékeit. Nem is szólva a képek meglehetősen sűrű egymásmellettiségéről, levegőtlenségéről. Ám hasonló képlettel szolgálnak a hirdetőoszlopok is. Ha közelebb megyünk hozzájuk, akkor még hozzájuthatunk egy-egy érdekesebb, érdektelenebb információhoz. Tizenöt méterről viszont csak színes, zavaros tónus- és betűegyveleget láthatunk. És miért is ne? Elvégre alkalmanként egymás hegyére, hátára kerülnek a legkülönfélébb hirdetménvek: ahogy ezt a pillanatnyi helyzet diktálja. Nem hiszem azonban, hogy mindez szükségszerű dolog. El tudom képzelni: a plakátok, a hirdetmények között helyeket lehetne kihagyni. Netán egy-egy sötétebb, színesebb kiemelő sávval értelmes tagoltságot tudnánk biztosítani. így érdemlegesen funkcionálhatnának a városi reklámok. Kiabálhatnának, muzsikálhatnának sokrétű lehetőségeinkről, minthogy ez a dolguk. Ezt azonban csak érthetően, artikuláltan és dekodólhatóan szabadna tenniük. 349