A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

vetített a vászonra, elfogadta az "Éneklő diákok" című csoportképének a kiállítási átkeresztelését: "Főiskolások a Sztálin kantátát éneklik." Régebbei barátai aggódva nézték metaformózisát, senki sem kérdezte aperte arról, hogy mi is történt vele. Akkori énképéről is csak közvetve lehet sejtésünk. Egy őszi estén második feleségével bérelt albérleti lakásukban E.A. Poe "Ulalume" című költeményét olvasta fel jelenlétemben. Az ismeretlen sötétvízű csatornában eltűnt kedves képe a művész régebbi énjének tűnt nekem, mintha Animája előttünk tűnt volna el és ő saját magát gyászolná a költő szavaival. Mindez közös nemzeti tragédiánk egyik mozzanata volt, hiszen mindnyájan különféleképpen de a végzetes kloáka szélén botladoztunk. Körülbelül ezekben az években készült - sajnos dátum nélkül - egy önarcképe félprofilból. Nyoma sincs ezen az egykori római művész-növendék határozott vonásainak, sem az Etnát bámuló festő színeinek. Lágy és Urai ez a kép, nem ábrázolja szemének vakságát, bár a bal profilt festi meg. Arca telt, a homlok, a hús, a fül rózsaszínben játszik, a száj szelíden ívelt, mintha éppen mosolyra készülne, a ritkuló haj szökés, kék zakót és fehér inget visel, - mintha a 14 éves gyermekifjú szinei tértek volna vissza. Mögötte műtermi háttér, a képkeretekben kivehetetlen ábrák, az egyiknek a vonalvezetése szinte egy pont és vessző emberkére emlékeztet. Megbocsájtó, elnéző ez az arc, különbékét kötött az élettel, örül annak a kevésnek, aminek lehet, szívesen álmodozik, pihen, tanít, ír, beszélget, tréfálkozik, olykor fest- sehol a forradalmi léptű ifjú, sehol a "konstruktivista" férfi, elsüllyedtek a szürrealisztikus ábrándok- a fejével sokfelé hajló szép leánnyal és a húsos növények fölfelé örvénylő kötegével. Mintha meg lenne elégedve magával, mintha énképe nem gyötörné a többrehivatottság sürgetésével. Merjünk-e következtetni a zakó kék színéből, az arcon játszó rózsaszínekből én- feladó hűségre valami iránt, ami nem igazán lelkéből lelkedzett? Kisgyermekek naiv rajzaiból bátran következtethetünk ilyesmire, de egy kiváló művésznél? Talán illetlen vakmerőség, hiszen oly ritkák voltak a személyes találkozások a régi barátokkal. Bizonyára nem volt ez az önfeladás, ez a hűség, ez a ragaszkodás eszmékhez, helyzetekhez, személyekhez konfliktusmentes, de az ellentmondások nem kerültek a tudatosba, talán még a tudatelőttes pitvarba sem. A középkorú ember önfegyelme, racionális feladatvállalása, belső tartózkodása és érzékeny finomsága megtiltotta a problémák felszíni feldolgozását; a javakorbeli férfi nagyon is reális kötelezettségei rátelepedtek a művész szárnyaló habitusára. Sokan biztatták, hogy pályázzon meg budapesti főiskolai tanári állást, hiszen mindenkor itt főzték a kritikák és zsűrivélemények kencéit- de Vinkler nem vállalta ezt az ugrást. Szeged városától lakást kapott mutteremmel, a főiskolán tanszékvezető volt, időnként megjelent művésztelepeken - és nem szívesen hallgatta azok szavát, akik nagyobb lehetőségeire figyelmeztették. Ekkor jött 1956 kataklizmája. Az asztrológusok előre jelezték a veszélyes Marsközelséget és egy későbbi aranykor véres bevezetőjeként jelentkező katasztrófa-sorozatot. A külső robbanások belső válságokkal jártak, Vinkler László is kitört a "pártfegyelem" erőszakolt keretéből. Messzehatóbb következmények nélkül megúszta, megmaradt a főiskolán, mint oktató, de megszűnt a tanszékvezetés nyűge. Vinkler újra kísérletezni, kutatni kezdett. Nem volt ez csupán többszörös stílusváltás, nem volt csak a különböző technikákkal való játékos kísérletezés, hanem mélyebb identitás keresésezt bizonyítja az a 13 önarckép, amit 1956-tól 1980-ig, haláláig készített, szemben az 1943-tól idáig eltelt időszakkal. Újra meg újra megszemlélte, megkérdezte önmagát: ki vagyok én voltaképpen? Mit érek mint művész és mennyit érek, mint ember? Van olyan képe, amelyiken feltette a lágyító lencsét, elhanyagolta öregedő vonásait, figyelmen 326