A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

kivül hagyta vak félszemét és kezében ecsettel, "barna básonyzekében" kissé őszülő, magashomlokú, lobogó hajú művészként mutatkozott be, szigorúan zárt ajkain a figyelem ünnepélyes kifejezésével. Ezen a képen - amelyet sajnos nem datált - a reneszánsz kompoziciós elvek megragadoak, kékesszürke ablakkeret sötét fallal szegve, egyenes tartás háromnegyed profilban, komoly, meleg színharmónia: együttesen a "szép kép" élményét kelti a nézőben. Egy másik, vázlatnak ható önarcképén mintha személyisége erővonalait akarta volnak követni, a gyermekrajzok ákombákomai és körei közt jelenik meg, mint egy meglepő, véletlenszerű ábra- az élet bohóca lett újra? Csendéletet már csaknem 20 éve nem festett, amikor feltehetően a makói művésztelepen nyárias könnyedséggel megfestette magát egy gyümölcs- és virágcsendélet jobb oldalán. A csendélet a kép közepén helyezkedik el, a művész mintegy véletlenül áll az ajtónyílásban ecsettel, festékdobozzal a többszörös fényes tükrözésben. Odavetett, súlytalan, derűs minden, még az ing csíkjai is elmozdulnak, a kéz, az alkotó keze ügyetlenül vaskos, a virágfejek kinőnek a képből - gyakori hibája? sajátossága? jelképes stílusjegye? Vinkler művészetének. Mindez szinte Matisse világával rokon. Önmagát is "vad" kedvességben éli meg, a nagy ábrándokat elfújta a könnyű nyári szél, a környező világ kellemesen kisstílű és miért lenne ő maga másmilyen? 50 éves kora körül szembesült először komolyan egy betegség kapcsán saját elmúlásának lehetőségével. Emberi magatartása ettől kezdve képein gyengédebb lett, ő maga pedig sebezhetőbb, kiszolgáltatottabb. Egyik fiának tragikus halála a sorskérdésekkel való szembenézésre késztette. Két önarcképe, amelyek dátum nélkül, de kb. ezidőtájt készültek, szorongó, de elszánt szembenézését dokumentálja. Orra körül mély barázdák jelzik a visszafordíthatatlanul előrehaladó kort és a feldolgozhatatlan sorscsapások nyomait. 1970-ben tehát 58 éves korában - készült az első önarcképe, amelyiken csak a fejét ábrázolta s ettől kezdve többnyire terjes alak nélkül rajzolta, festette meg magát. Átszellemülten szép az arca ezen a képen, a megfestés módja is gyengéden beleérző. Püspöklila és mélybarna színek játszanak az arc körül, a homlok kiemelt, az orr, a száj és a balra tekintő komoly szemek csak a kifelé figyelés elmélyedését érzékeltetik. Semmi szubjektív érzelmesség- vagyok, aki vagyok, nem utolsó a hasonlók között. A vele folytatott beszélgetések nem mutatták ilyen harmonikusnak. Mindvégig összeegyeztethetetlenül dúlt benne a gyermekkorából hozott vallásos hit és a marxizmus tanítása, a koszak mély pesszimizmusa és a művészet erejébe vetett hit. Nem tudta, sajnos nem volt képes spirituális szinten megélni sorsát. Előremutatót, lelkesítőt nem talált a világban, bár egyaránt vonzotta a primitiv népek varázs-praktikája, mint a modern fizika világképe. Vinkler László nagyon tudott rajzolni és festeni, óriási tudása és műveltsége volt, keményen tartotta magát a sors pörölycsapásai alatt, de azt az alázatot, amivel a nagy költő "gyermekszívvel, öntudatlan" nyugodott meg a hitben, soha sem érte el. Akadálya volt ennek a kor, amiben élt, a környezet, a későbbi barátok, a város, amely vagy naiv hiszékenységgel tapadt az áthagyományozott értékekhez, vagy pedig egy szűkkörű, intellektuálisan magasszintű csoport körében kissé frivol felvilágosodással vetett el mindent, ami a megtapasztalható és bizonyítható világon túlra mutat. Sajnos, Vinkler nem kereste annak a néhány ragyogó szellemű és lelkiségű embernek a barátságát, akik pár házzal odébb, de ugyanakkor szellemi fényévekre éltek tőle. Elsősorban Bálint Sándorra gondolok, akiről a 70-es években kitűnő portrét festett, de akivel fiatalkori barátságuk óta többé elmélyedten nem beszélgetett. 327