A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Vinkler László önarcképei GÁSPÁRNÉ ZAUNER ÉVA (Budapest) Az önarckép a képzőművészetnek az egyik legproblematikusabb műfaja. Az antik művészetben ismeretlen volt, legföljebb néhány epitáfiumon sejthetjük, hogy a művész saját vonásait adta valamelyik istenségnek, vagy félistennek a szigorú tipizálási sza­bályok ellenére. A középkor hajnalán jelenik meg az önarckép félreismerhetetlen egyéni jelleggel. Milano titokzatos szépségű templomának, a Sant ' Ambrogio-nak az aranyozott oltárpre­delláján térdel egy germán mester, Wolvinius, amint a templomot alapító érsek áldását fogadja. Ezzel az alkotással kezdődik meg az asszisztencia-képek sorozata, amely az egész középkori művészetet végigkiséri. Hol a kódexek iniciáléin, mint alázatos kísérő szerzetes, hol a hatalmas oltárképeken, mint a szent esemény "asszisztense" jelenik meg a művész maga. Csak egyetlen, minden magyar turista előtt ismert példát említünk: a bécsi Szent István katedrális szószékének alapzatáról néz ránk egy ablakmélyedésnek kimunkált keretből Pilgram mester: okos, racionális, szinte mondern "technikusi" arcán egyszerre jeleníti meg a középkori hit alázatát és az újkor emberének ébredő alkotói öntudatát. A festett asszisztenciaképek közül az egyik legszebb Piero della Francesca önarcképe a Sába királynőjének keresztimádását ábrázoló freskón. Az önarckép, mint a művész önmagával való szembesülésének dokumentuma a reneszánsz korban jelenik meg s mint az emberi géniusz számos más jelensége, mindjárt teljes fegyverzetében. Raffaello úgy néz ránk ifjúi ragyogásában, mint ahogy nézhetett hajdan csodálóira, képe az "önélvezés" izgalmas példája. Dürer - az önarckép mindmáig egyik felülmúlhatatlan mestere - többször is megrajzolta és festette önmagát: egyszer mint gyermekifjút, aztán húszas éveinek végén, mint a "tökéletes Ember" kép­mását az Qltárképek Krisztusához, a "Pantokrator"-hoz hasonlóan, teljes szembenézet­ben, arcán fenkölt nyugalommal, az elhivatottság és a sorsvállalás szelid határo­zottságával: vagyok, aki vagyok, az Atya elsőszülötte a halottak között, aki feltámad. Idős korában páratlan dokumentumot hagyott ránk Dürer, megrajzolta beteg, roskatag testét és rajta kereszttel jelölte meg azt a helyet, ahol fáj. Orvosának készítette a rajzot, vagy önmagának? Mindenesetre az ember esendőségének és egyúttal lelki nagyságának bámulatos dokumentuma. A művészettörténet az önarckép legnagyobb mesterének Rembrandtot tartja. Egész életútját követi sajátmagáról készített portréival. Láthatjuk, mint örömben és gyönyör­ben tobzódó ifjú férfit, aztán elszánt, felelősségteljes embernek. Később gondterhelt középkorú, aki már számos halált látott szerettei sorában, még később ráncosán, be­tegesen öregedő emberként néz ránk a tükörből. Végül aggastyánként vad nyomorban, megvetetten hunyorog felénk és az egész világ felé: ismerem élet minden trükködet, 313

Next

/
Thumbnails
Contents