A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Régészet - Trogmayer Ottó: Adatok a kora neolitikus életmód kutatásának kérdésköréhez

tus végéig tartott. Egy-egy tanya legalább nyolcvan személynek adott munkát. A Petró tanyán, ahol Bitó is dolgozott, nyolc nagyháló halászott, „Annyi volt a hal, hogy egymástól nem fért." Az 1870-es években voltak az utolsó gazdag nyarak. „Tiszai hallal élt akkoriban a fél ország, és még a koldus is akkor lakott jól hallal, mikor eszébe jutott éppen." Amikor Porgány zsilipjét kinyitották, a beömlő vízzel annyi hal özönlött a Tiszába, hogy nem bírták feldolgozni. 1872-től kezdve, ahogy a vizek visszahúzódtak, úgy fogyott a halállomány. A napi 80—100 mázsa hal feldolgozására berendezkedett halhasító tanyák sorra megszűntek. A legutolsón 1883ban szűnt meg a munka.

37 „Szeged csak 14 év előtt évenként átlag 30—40 ezer mázsa halat adott forgalomba, most alig bírja a fönnebbi mennyisége nyolcadát kiállítani. Ezrek éltek a halászatból, éspedig jobban, mint most a kiszárított tereken gyakorlott szántóvetőségből."

38 Ezek a számszerű adatok még akkor is elképesztően gazdag halállományra utalnak, ha figyelembe vesszük Bitó azon megjegyzését, hogy a régi mázsa nem 100 kiló volt, hanem csak 65 kilogramm. Összehasonlításul a mai állapotokról idézek két adatot. A Szegedi Kossuth Halászati Tsz korszerű hálókkal felszerelt halászai 2700 hold vízfelületen (ebben a holtágak is benne foglaltatnak) 1965-ben 932 mázsa halat fogtak. A Szegedtől Csongrádig terjedő vízszakaszon működő három halász szövetkezet évi fogása összesen, megközelítőleg 2000 mázsa. (A Kossuth Tsz elnökének adata.) A fehértói halgazdaság 2600 hold területen évi 9000 mázsa halat termel. Nyilvánvaló, hogy az újkőkor időszakára is érvényesek a szabályozás előtti Tisza gazdagságára vonatkozó adatok. Mindenképpen fontos és indokolt tehát, hogy a korai neolitikum, pontosabban a Körös-csoport korának halászati módszereit megkíséreltük feleleveníteni. A rendelkezésünkre álló leletanyag igen szegényes. Csak feltételezhetjük, hogy a kor embere ismerte a rekesztő, illetve varsás halászat különböző eszközeit, módszereit.

39 Ugyancsak számolhatunk a mindenütt elterjedt hurkos,

40 illetve jég alatti halfogó módszerekkel.

41 A halászati módok eszközei kevés kivétellel nyomtalanul elpusztultak, Szigonyt, — harpunát — sem ismerünk a hazai leletanyagból, jóllehet megelőző időszak, valamint a követő korszak eszközei között megtaláljuk ezt az igen jellemző halászfegyvert.

42 A gyakran nagyméretű, általában árnak nevezett csonteszköz némelyike ugyan lehetett szigonyhegy, ha nincs is szakákkal tagolva. Szaka nélküli szigonyokra számos jelenkori néprajzi párhuzamot lehetne felsorolni. Az 1965. évi ludas-budzsáki ásatások során magam is beszéltem halászokkal, akiknek szigonya szakái nélküli volt. Mintegy 3 méter hosszú nyélre erősítették a kopott vasvillából kiegyenesített, átalakított két-, vagy háromágú szigonyt. A halászok, jól ismerve a hal járását, a régi ártéri mocsarakhoz nagyon hasonló ludasi tó vizébe gázoltak, felkeresve azokat a nádas közötti kis szabad víztükröket, ahol a csuka és a ponty gyakran megfordul. Vállig, kötésig vízben állva sokszor órákig lestek mozdulatlanul mikor töri meg a víz tükrét egy-egy több kilós példány hátúszója. Ekkor szinte 37 ABAFI AURÉL 1864. 38 BITÓ J. i. m. 39 HERMAN О. i. m. 40 GUNDA В. A magyarországi halászó hurkok eredete. NÉ. 30. 1938. 252. 41 SZILÁGYI M. Eine primitive Fischfangsmethode und ihre Verbreitung in Europa. Acta Ethn. XIV. 1965. 385., 42 MAROSI A. AÉ. 49. 1936. 84., VÉRTES L. AZ őskőkor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon. Budapest, 1965. BANNER J. Dolg. VI. 1930. VI. t. 1—7. u. ő. AAH. 1960. XLVI. t. 24