A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség

Sok más céhhez hasonlóan itt is büntették a döghöz nyúlást, „minthogy a Mesterség tisztát kivan", ezért az inas büntetése az addigi szolgálati idő elvesztése volt, újra kezdhette az inaskodást. (Idővel valószínűleg hatályon kívül helyezték ezt a büntetést, mert a szöveget áthúzták.) Az inasnak nemcsak a mesterséggel kapcsolatos feladatokat kellett ellátni, hanem voltak úgynevezett ,,Házi Kötelességei" is. mint például а ,,... Kurtzára, Kútra való járás kötelessége. Ha vagyon tanító Mesterének Tehene, Sertéssé, azt kihajtani, étetni, itatni gondja Légyen, A Műhelyt kiseperje tisztán tartsa... Ha Tanító Mesterének Szüksége hozza magával akár Rétre, Szöllőbe, Szállásra el menni tartozik ott hiven dolgozzon mintha mindég véle volna Tanító Mester Ura." Még egy — a mesterségtől távol álló — feladata volt, amely szolgáltatásról feltehetően utóbb lemondtak a mesterek, mert a mondatot áthúzták. „A Gazdájja Lábát valahányszor kívánja meg mossa." Törődtek az inas ápoltságával is : ,,A maga tisztán való tartására, feje fésülésére is gondja Légyen." A kötelességek felsorolásából kiderül, hogy a még gyermekkorban lévő inasok szigorú felügyelet alatt éltek, s napjaik kemény, sokszor nem a mesterségbe illő munkával teltek. Ez a mesterek részéről visszaélésekre adott lehetőséget. Ennek elkerülésére az inas három kezest választott, akik közül az egyik a céhmester, a másik kettőt tetszés szerint választhatta. Ha a mester rosszul bánt az inassal — nem adott neki enni, télen mezítláb járatta, stb. — hozzájuk fordulhatott panaszra. A kezesek az ügyet kivizsgálták, s ha a mester valóban hibás volt, megbüntették, de ha az inas vádja volt alaptalan, az bűnhődött. Az inas azonban mindenképpen kiszolgáltatott helyzetben volt, akkor sem szökhetett el, ha rosszul bántak vele. Ilyen esetben a kezesek keresték meg és hozták vissza. Ahogyan a privilégiumban is szerepel, minden elmulasztott napért plusz egy hetet kellett szolgálnia. Hogy a legények ne használják ki túlságosan az inast, úgy rendelkeztek, hogy a mester tudta nélkül nem lehet küldözgetni. A határozat végül az inasra háruló anyagi terheket és juttatásait rögzíti: „Az Inas maga tartozik mind szegödtetéséért mind szabadíttatásáért fizetni. Az Inasnak nints egyéb bére, hanem minden esztendőre egy pár fehér ruha. Télire Lábbeli a mi a Gazdájjától ki telik tzizma, bakants vagy botskor nyáron pedig mezítláb, felszabadulásakor egy ujjas mándli helyett fog adni a Maiszter 4 ftot és 30 krt." Korábbi szokás szerint kaphatott az inas mándlit, amit ekkor már pénz helyettesített. Mindezt az elszegődő inas előtt olvashatták föl, mert az utolsó mondat így szólt:,,Ehhez tartsa magát az inas s elmehet." A jegyzőkönyvnek ez a része az előtte és utána következő bejegyzések alapján 1796-ra tehető.

6 Az inas életkorát csak 1839-ben határozták meg : 14 évesnél fiatalabbat nem lehet fölvenni inasnak.

7 A jegyzőkönyv későbbi rendelkezései között is előfordul olyan, amely az inasokra vonatkozik. Míg korábban az inasok felvételének leírásában szerepel bizonyos bér — pontosabban ruhával, cipővel való ellátás — addig a céh 1814. január 9-én úgy rendelkezett, hogy tápláláson és tanításon kívül egy mester se ígérjen semmiféle jutalmat, ,,Fehér ruhát, dolmányt" a beálló inasnak, a többi mester kárára. A rendeletre azért volt szükség, mert sok szülő csak addig adta takácsinasnak gyerekét, amíg az meg nem erősödött, s azután más mesterséget keresett számára, s ,,... a mostani szűk időbe még nagyobb kár az egész Czéhnek illy haszontalanul tartani tselédeket", akik ráadásul semmi igyekezetet nem mutattak a mesterség elsajátításában, s ez természetesen színvonalbeli romláshoz is vezetett. 6 Jk. 1796. 7 Jk. 1836. 169