A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Juhász Antal: Vázas szerkezetű sárfalak Szeged vidékén

hozzá, aztán tányéricaszárakat hozzádrótoztak a hevederhez és több hujjában kitapasztották." Németh Jánosné (sz. 1904) 1926-ban fiatalasszonyként került az átokházi baromjárásra (ma Ásotthalom), ahol 5 kat. hold járásföldet béreltek. ,,Vertünk vályogot, csináltunk tutajfalat — mondja — Agácfaoszlopokat ástunk le... (Milyen távol?) Olyan másfél-két méterre, toposokat. A toposokra koszorúfát raktak. A sarkára vastagabb toposokat ástak az embörök. Aztán hasított akácfából karfát odaszögeztek a toposokhoz és ricaszárat fűztek hozzá dróttal. Csináltunk szalmás sarat és vastagon betapasztottuk. Mi az urammal csináltunk ilyen tutajfalat." Németh Jánosék az állatok számára készítettek tutajfalú építményt, de az asszony emlékezik, hogy többen házat is építettek így. Ők a városi bérföldön eló'bb gunyhót, vagyis kb. egy méter mélyen földbeásott, elején és végén gyephantból és vályogból rakott falú, nyeregtetős gödörlakást, néhány évvel később hantházat építettek. Veszelkáné Gémes Eszter (sz. 1901) az 1920-as években Szeged város felparcellázott csengelei közlegelőjén látott ilyen építő gyakorlatot: ,,A gunyhó négy sarkára erős oszlopokat ástak. Aztán leástak sorban tányéricaszárat, mögkarcelazták az oldalát (=karcélhoz fűzték a napraforgószárat). Kívül-belül betapasztották. Möghányták a tetejét gazzal, szalmával... Ideiglenes lakásnak használták." A szegedi városi bérföldeken, ahol sok kisbérlő a földárverésen a félévi kauciót alig tudta kifizetni, egymás mellett élt a földbeásott gödörlakás, a hantház és a tutajfal építésének a gyakorlata. Mindegyik részint a gazdasági, társadalmi körülményekkel, részint parasztságunknak az építkezésben megmutatkozó önellátásával magyarázható. Ez az építészeti önellátás természetesen az építkezők mindenkori anyagi, szociális helyzetének függvénye. Az 1902-ben parcellázott Mérges pusztán (ma Pusztamérges) is ilyen épületekben élt évekig sok szegényparaszt, akinek csak 4—5 hold homokföld vásárlására jutott pénze. A tutajfal általában egy sukk (30—31 cm) vagy valamivel vastagabb volt, tehát kevésbé széles mint a vert- vagy a vályogfalak, ezért télen hamarabb kihűlt, mint amazok. A volt kisbérlők és leszármazottaik szerint a földgunyhó és a gyeptéglákból a föld színére épült hantház is melegebb volt a tutajháznál. Nád falváz készítését csak néhány visszaemlékező és pár fennálló épület bizonyítja. Tornyai Sándorné (sz. 1887. Sándorfalva) szerint szüleinek sándorfalvi háza 1880ban úgy épült, hogy oszlopokat ástak le két- két és fél méterenként, ezek közét náddal befonták(?) és vastagon betapasztották. Emlékezését alátámasztja, hogy egy falubeli ács és kőműves több ilyen szerkezetű ház bontásában vett részt. Ő a falszerkezetről ezt mondta: ,,Oszlopok voltak leásva, nádtutaj karcéllal hozzáfogva, azt vastagon tapasztották."

38 Paragi Péterné Kovács Katalintól (sz. 1907) tudjuk, hogy a Szatymaz III. ker. 122. sz. tanya régebbi lakóházának a fala nagyobbrészt,,nádtutaj" — talán gyephantokkal kiegészítve —, amit a belvizes esztendőkben több helyen vályoggal aláfalaztak és oszlopokkal erősítettek meg. Építése az 1840-es évekre tehető. Tápén még többen emlékeztek nád vázú tutajfaka. A legidősebbek életében már csak polyvás, fészer, néhol a ház végfala készült tutajból. Nem tudjuk, mikor — de bizonyosan a 19. század utolsó évtizedeitől a nádtutajt visszaszorítja a napraforgószárból fűzött vázszerkezet alkalmazása. A tanyai épületállomány vizsgálata és adatgyűjtésünk szerint az emlékezettel elérhető időben a tutajfal váza már gyakrabban napraforgószár vagy hasított akácléc. Kevés olyan 38 A Néprajzi Atlasz adatgyűjtése Sándorfalva kutatóponton, saját gyűjtés 1962—63-ban. Adatközlő Horváth István ács és kőműves. 127