A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Egy későliberális ideológiakritikus. Vázlat Gáspár Zoltánról

különösen a VII. osztály [tehát Gáspárék osztálya] több tagja vett tevékenyen részt idei működésében. A tárgysorozatban szerepeltek: értekezések, szabadelőadások, elbeszélések, rajzok, szavalatok, ének- és zeneszámok (nagy számmal), versek, bírálatok."

30 Gáspár maga történelemből és irodalomtörténetből jeleskedett. A történelemből kitűzött pályatételre (A reformáció szerepe hazánk történetében) a 30 koronás pályadíjat ő nyerte el dolgozatával;

31 „magyar irodalomtörténetben tanúsított szorgalmáért" pedig a Waller József alapból kapott 46 korona 90 fillért.

32 Az 1918/19. tanévet is a református kollégiumban végezte, ott is érettségizett. Konkrét adatunk azonban arról az évről már nincs (az iskola évi értesítője erről az évről nem jelent meg), s ezt a háború elvesztésével, forradalmakkal, román bevonulással terhes évét más forrásokból sem ismerjük. Annyi bizonyos — s ez is özvegye másodkézből vett emlékezéséből derül ki —, hogy valamikor 1919-ben a Gáspár család is a menekülést választotta, s a család — nem vállalván a román impériumot — hónapokra vagonlakó lett. Hosszabb ideig állomásokon, vagonokban éltek — az impériumváltozás teljesen elsöpörte a Gáspár család egzisztenciáját.

33 1920-ban már Szegeden találjuk őket; mint annyi más erdélyi menekült, Gáspárék is a Tisza-parti városban találtak új otthonra. A helyi Délmagyarország с lap 1920. április 29-én már Gáspár Zoltánnak küldött „szerkesztői üzenetet": „G. Z. A szép cikket szombati számunkban közöljük."

34 Május 29-én pedig megjelent a lapban első cikke is : Mindent felírunk! Ez akkori lelkiállapotának, elkeseredettségének (s érzelmi alapozású ítélkezésének) jellegzetes — s azt mondhatnánk, szinte törvényszerű —• példája. „Van Végvárinak, a magyar irredentizmus legizzóbb és legércesebb szavú szószólójának egy verse — írta —, amelynek címe ez a két komor kongású szó : »minden felírunk«. Tizennyolc sor az egész és ebben a tizennyolc sorban lángol és lobog, szikráz és gyújt, ég és éget a darabokra szaggatott, rabigába tört magyarság minden fájdalma. Az egyik versszak: egy sikoltás, a másik egy felfakadó seb vérzése, a harmadik egy jajszó, az utolsó pedig : nekünk egy szent fogadástétel ellenségeinknek pedig rettenetes fenyegetés. »egy jó szót tőlük megtanulunk végre, S majd: Cine mintye — megfizetünk érte.«"

35 E cikk, melyet Csaplár Ferenc joggal irredentistának minősít,

36 bizonyos értelemben múló és esetleges epizód Gáspár Zoltán életművében. Bár a magyarság nagy tömbjeinek leszakadását később sem tekintette pozitív fejleménynek, a militáns revansizmus, amelynek 19 éves fővel, a menekülés borzalmainak friss emlékével hangot adott, publicisztikájában soha többé nem jött elő. Pillanatnyi érzéseit azonban jól tükrözi e cikk (s tudjuk, nemcsak az övét: sok menekült érezhetett akkor így). S publicista alkata is, amely annyira jellemző rá később is, már ebben is tisztán jelentkezik — így kivált tanulságos. Ebben is megvan már irodalomra hivatkozó, irodalomból indító érvelése, lendületes retorikája, egy fő tétel kimondásáig ívelő gondolatvezetése, szempontjainak érzelmi-erkölcsi elsődlegessége, s az a sajátossága, hogy azt 30 Értesítő, 1917/18:15., vö. 61. 31 Értesítő, 1917/18:39. 32 Értesítő, 1917/18:36. 33 Gáspár Zoltánné szíves közlése; vö. még: Keresztényi, 1972. 34 Szerkesztői üzenet. Délmagyarország, 1920. április 29. 4. (Az „üzenetet" tartalmazó újságlap megmaradt Gáspár hagyatékában.) 35 Gáspár Zoltán: Mindent felírunk! Délmagyarország, 1920. máj. 29. 36 Csaplár, i.m. 1145. 432