A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Nagy Vera: A mindszenti takácsmesterség

kellett volna bonyolult mintákat szőnie, de nem fizették meg. A munkát itt abbahagyva többet nem is szőtt, kubikosnak ment, majd éjjeliőrnek. 1972 óta nyugdíjas. Tóth Lajos apja, Tóth Pál szintén takács volt, 1892-ben született, a mesterséget pedig Korom Jánoshoz hasonlóan a 20-as évek elején Méhészéknél tanulta, a tanyán. Míg korábban suszterkodott, zenélni eljárt, addig ettől kezdve ez lett a fő jövedelemforrása. 1943-ig háziiparszerűen űzte, akkor mestervizsgáznia kellett, hogy tovább szőhessen. Sok megrendelése volt, ezért a saját szövőszéke mellé még egyet beszerzett, és segítséget fogadott. Fia, Tóth Lajos 1921-ben született. Korán megtanulta a szövést, gyermekkorában sokat segítve apjának. Egy-egy vasárnapi munka fejében 2 pengőt kapott tőle. Szabóinasnak adták, de onnan kibetegedett, s inkább apjával együtt dolgozott, olyan munkamegosztásban, hogy míg apja a finomabb vászonneműket készítette, addig Ő a durvább rongyszőnyegeket, zsákokat, lópokrócokat. Tóth Lajos házasságkötése után tanyára költözött, s 1960—69-ig a téeszben dolgozott. Akkor költöztek be újra a faluba, ahol azóta is rongyszőnyegeket sző megrendelésre. Varga Ferenc 1911-ben született, apja öt gyereket nevelő kubikos volt. Ferenc fia bognár szeretett volna lenni, de apja azt nehéz mesterségnek tartotta és takácsinasnak adta. Szövéssel először nénje által ismerkedett meg, aki ezt Méhészéknél tanulta. 1927-ben ő is Csorbánál kezdett, Kurucz Jánossal együtt. Varga Ferenc azonban csak hét hónapot töltött itt, mert amikor a mester egy csík rossz helyre szövéséért meg.verte, otthagyta őket. Ezután másfél évig kőművesinas volt, de a piszkosabb munkát nem szerette meg. 1929-től Jenéi Pál takácsmesternél folytatta a tanulást, 1931-ig, felszabadulásáig. Akkor mint segéd, vándorútra indult. Békéscsabán jelentkezett a szövőgyárba, de nem vették fel, majd Makóra ment segédnek egy mesterhez. 1937-ben megházasodott, felesége Ádám Rozália, makói lány, aki még férjhezmenetele előtt megtanult szőni, így később sokat tudott segíteni férjének. 1939-ben végleg vissza költöztek Mindszentre, és ipart váltott. Mestervizsgát nem tett, így „csak" iparos volt, nem mester. 1949-ig dolgozott, napi 10—12 órát, egy időben pedig betanított lányt is alkalmazott. Ezután a magas adó miatt abbahagyta a munkát, és elment kubikosnak. 1952-től, a háziipari szövetkezet megalakulásától annak dolgozott 1969-ig, törülközőket, szalvétákat szőtt. Feleségével együtt ma már csak rongyszőnyegeket készítenek. Más kézművestermékekhez hasonlóan korunkra a takácsmunkákat is kiszorították a gyáripar termékei. A takácsszőttesek iránt Mindszenten viszonylag későn, a 40-es években szűnt meg a kereslet. A takácsok még egy darabig próbálkoztak újabb technikákkal és díszítésekkel, de a versenyt nem vehették fel. Ma már egyedüli termékük a rongyszőnyeg, amely helyet kap a mai lakásokban is. Korunkban, amikor az egyedi kézművestermékek divatossá váltak, valószínűleg sikere lenne a hagyományos díszítőelemek felhasználásával készült és a mai igényeknek megfelelő textíliák szövésének, értékesítésének. Ezt azonban meggátolja az alapanyaghiány. Míg valamikor egyszerű falusi kereskedők a falu összes takácsát el tudták látni a szövéshez nélkülözhetetlen pamutfonállal, addig ma erre sem gyártó, sem forgalmazó nincs, s a rongyszőnyeghez szükséges felvetőhöz is alig tudnak hozzájutni a mesterek. A környékbeli nagy kenderfeldolgozó üzemek ellenére ez az alapanyag sincs biztosítva. A felvázoltakon kívül még számos kérdés felmerült a dolgozat készítése közben a mindszenti takácsmesterség múltját illetően. Ezek megválaszolása, a kép pontosítása a további kutatás feladata. 123