A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Fodor Ferenc: A napraforgó termesztése, felhasználása és az olajsutulás Csólyospáloson

vették a szakfészkeket. A földbe ásott tuskón kiütötték a szakot. A szakról levették a ruhát és tették föl a következőt. A szakot takarmánynak használták, megtörve a disznók moslékjába tették, vagy a kútnál lévő fakádba, és vizet mertek rá. A lovak, bivalyok, tehenek jót ittak belőle, mert kellemes illatú, édes ízt adott a víznek. Általában csak egy évre való olajat sutúltattak, mert nyáron könnyen megavasodott. Cserépből készült olajoskorsókban vagy olajosbutykosban tárolták. A sötét mázú, alacsony, de terebélyes korsó emlékezetét Dugonics András egyik jeles mondása is megörökítette. Eszerint a kevélykedő emberek úgy reá tartják magukat, mint olajos korsó az asztal közepén.* Voltak ún. olajosasszonyok, akik alkalmi foglalkozásként, nagyböjti időszakra több korsó olajat vásároltak össze a tanyákon vagy a sutúban, s ezt vitték a városba. Főleg pénteki napon kimérték. A napraforgó és a ricaolaj felhasználása A ricaszárat több mindenre használták: jól ég, ha száraz, erős lángja van. Szívesen tüzeltek vele, ahol krumplit, tököt stb. főztek a jószágoknak, vagy télen vizet melegítettek. A gazdasszony a konyhában nem szívesen tüzelt vele, mert amikor tördelte, a bele szétforgácsolódott. Fűtöttek vele kemencébe is, de nem olyan jó, mert sok a hamu utána, és ide már erősebb tűz is kellett. A ricaszár erős, ha nagyobb erő nem hat rá, több évig is eltart. Ezért az asszonyok gyakran kerítést csináltak belőle alkalmas helyen, ahol nagyjószág nemigen járt. Az elkerített helyet általában baromfinevelésre használták, de gyakran szolgált virágoskert, veteményeskert kerítéseként is. Ezt a kerítés-készítést nevezték karcérozásnak. Ahová a kerítést tervezték, ástak egy ásónyomnyi mély borozdát. A ricaszárai ebbe beleállították és az árkot betúrták. Mintegy 90—100 cm magasan, kívül-belül egy-egy hosszú ricaszar at tettek vízszintesen, és azt fél méterenként dróttal, szalmakötéllel, fűzfavesszővel összekarcérózták, összekötötték. Hasonló módon nádból is csináltak kerítést. (4. kép.) A ricaszárat éppen erőssége miatt használták építésnél is. Olyan helyiségeknek a mennyezetét készítették belőle, amelyiknek a padlását nem használták. Sűrűn keresztbe rakták a gerendákon, félkemény szalmás sárral lehányták, alól elsimították és kész volt a födém. Istállók födémeként használták, könnyebb dolgokat (pl. zsupszalmát) ide rakták föl. Szegényebb helyeken általában ebből készítették a ház oromzatát is. A szelement tartó kecskelábhoz szegeit fákhoz fűzték hozzá. Ezt sárral kívül-belül betapasztották és bemeszelték. 15—20 évig, amíg az egerek el nem rágták, bírta. Használták még a ricaszárat a folyósbab fölkarózásához, vagy a padláson galambok helyének elkerítésére. Kisebb helyiségeket is csináltak belőle. Leástak négy oszlopot, ezeket összekötötték egy-egy hevederrel, melyekhez a szárat úgy fűzték mint a kerítést. Kívül-belül betapasztották. Ezt tapasztott falnak nevezték. Bemeszelték és a tetejét szalmával lerakták. Voltak olyan szegényebb emberek, akik hosszú ideig ilyen házban laktak. Olajjal általában mindazt el tudták készíteni, amihez egyébként zsír kellett. A böjti időszakban különösen nagy keletje volt. Nagypénteken mindig olajos paszúr, vagy olajos káposzta került az asztalra hidegen, mert ezen a napon nem volt szabad tüzet gyújtani. Több olyan étel is készült olajjal, amit ma már ritkán készítenek. Ennek ismertetése külön feldolgozást kíván. 4 Bálint S. 1977. 146. 83