A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Fodor Ferenc: A napraforgó termesztése, felhasználása és az olajsutulás Csólyospáloson

A kiszitált magot az asszonyok gyúrták egy darabig víz nélkül. Ezután a bakos megnézte, belemarkolt, ekkor állapította meg, mennyi vizet kell önteni hozzá. A locsolóban lévő vízzel szentelte meg. Miután így is jól meggyúrták, a főbakos ellenőrizte a mag milyenségét. Ha a markában a meggyúrt mag nem ragadt össze, hanem szétpördült, akkor rá lehetett hagyni. Ilyenkor az asszonyok pajkosan megkérdezték tőle, hogy elég kemény-e már. A kétértelmű kérdést nagy nevetés fogadtat de a bakos sem volt rest, a rica mellett a teknőbe belehajoló asszonyok egyes testrészeit is megtapogatta. Ha a magot nem jól gyúrták meg, kevesebb olaj lett. Az aszszonyok azonban nagy szakértők voltak. Betanították a fiatalokat is, úgy értettek hozzá, mint a kenyérsütéshez vagy a tésztagyúráshoz. Ha készen volt a teknőben a mag, akkor a teknő egyik végébe összehajtották, letapiskolták és várták, mikor kerülnek sorra a pirításnál. A bakos a pirítókanállal megverte a tepsi fenekét és elkiáltotta magát: „Sütnivalót újsoros!" Ekkor mehetett a következő. A bakos a teknőből a félvékásba szedte a meggyúrt magot és öntötte a tepsibe. Az egyik bakos dobott a tűzre, mert még az elején járt a sütés, lehetett bátran tüzelni. Itt is sok múlt a bakosokon. Ha nem jól pirították meg a magot, kevesebb, gyengébb minőségű olajat tudtak sutulni. Fontos volt az is, hogy egyenletesen égjen a tűz, és állandóan kavargassák a magot, mert másképp mögégött, túlpirult volna. Ezért volt a sutúban nagy úr a három bakos, de nem maradt el fáradozásaik jutalma sem. Egy-két deci pálinka, vagy egy-két liter bor mindig volt a katlan előtti falban, a vakablakban. Előfordult, hogy a bakosok a kelleténél jobban felöntöttek a garatra. Ennek legtöbbször nótázás lett a vége, aminek a gazdák sem örültek. Amikor a mag sült egy darabig, meg kellett fordítani: egyik tepsiből át kellett hányni a másikba. Fordítás előtt a magot összehajtották a másik tepsi mellé és egyszerre hányták át. Ha a két bakos egymással ellenkezni akart, akkor a meleg magot ráhányták egymás kezeszárára. A fordításra azért volt szükség, mert a két tepsi nem egyformán sütött. A katlan szája felőliben lassabban pirult a mag, mert a katlan ajtajánál volt a kémény és elhúzta a meleget. Míg a külső tepsiben a mag megpirult, addig a belsőben már megégett volna. A megpirult magot a tepsiből kihúzták a félvékásba és ezután öntötték a szakfészekbe terített szakruhába. A szakfészkek а szakfészek-asztalon voltak, amely mintegy 30 cm magas volt. A szakruha 80X 80 cm nagyságú, erős zsákvászonból készült. Általában 15 liter magot tettek egy ruhába. A ruha sarkait összefogták, rátakarták a magra és a tetejére tették a födőt, amely 10 mm-es kazánlemezből készült korong volt. Ha két szakot akartak egyszerre nyomni, akkor a kettő közé betették az ütközőfát, vagy kost, ez nyomta a második szakot. Ezután kezdődhetett a sutulás. A férfiak általában segítettek egymásnak a nagykerék húzásánál. Miután ráhajtották a tengelyt, nehezedett a kerék hajtása. Ilyenkor ütemesen kiabáltak : „nő most, no még, nó most, no még, hó-rukk, hó-rukk, húzd rá, hagyd rá, b...dmög" Az egyik oldalon lábbal álltak a küllőkre, a másik oldalon pedig hajolva emelték. Egyszeri ráhúzás után nem vették ki rögtön a szakot, hanem pihentették néhány percig. Újból meghúzták, addig még csorgott az olaj a szakfészekből. Egy szakból 6—7 liter olaj is kicsurgott a kannába. A vám minden 16. liter olaj, és 3. szak volt. Az olajat afertályossal vagy afélfertályossal mérték ki. Az asszonyok ez idő alatt beszélgettek a fűtőházban, és közben a katlanban a parázs fölött karikáskrumplit sütöttek, amihez krumplit otthonról hoztak. Sose felejtették el, mert tudvalévő, hogy a sutúban sült karikáskrumpli a legfinomabb. Az olajat természetesen még a vámolajból kölcsönözték, mondván: „Mindjárt csurog a miénk is, majd magadjuk." A préselés után a kereket visszahajtották és ki82