A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

In memoriam Szelesi Zoltán (1920–1985)

nem tudta kielégíteni, így került haza ismét Szegedre, a saját kérésére, a Móra Ferenc Múzeumhoz. 1952 májusában találkoztam vele először, mint a múzeumban mind ez ideig legszerényebb modorú, legszolgálatkészebb kartársammal. A Közművelődési Palota — vagy ahogy névadója nevezte, a „Kincsesház" — legszorgalmasabb munkatársai közé tartozott. Az élet Őt küzdelmekhez szoktatta, a társadalmi munkát mindvégig kötelességérzete diktálta. Alapító tagja lett Szegeden a Magyar—Szovjet Társaságnak. Létrehozta a régen hiányolt helyi képzőművészeti szakosztályt is. Ha működését egy mondatban próbálnánk jellemezni, idéznünk kellene egyik méltatója írásából: „...szervezője és kritikusa, tudósa és terjesztője, rendszerezője és értékelője, harcosa és szerelmese Szeged több évszázados képzőművészeti kultúrájának..." Több mint három évtizedet töltött el a múzeum szolgálatában, ahol munkáját a sorozatos kiállítások rendezésén, az anyagmegőrző munkán kívül a helyi képzőművészet hagyományainak felkutatása és ápolása jellemzi. Előadásaiban, tanulmányaiban, cikkeiben, melyek a múzeum évkönyvén kívül fővárosi szaklapokban és a helyi sajtóban jelentek meg, marxista művészettörténeti szemléletről tett tanúságot. Munkájában nagy segítséget jelentett, hogy 1962-ben kitűnő eredménnyel végezhette el a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetem kétéves tagozatát. Szakmai fejlődéséhez hozzájárult az is, hogy tanulmányokat tehetett a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, ösztöndíjas volt Bécsben, Párizsban és Rómában. 1967-ben Moszkvában hivatalos kiküldetéssel művészettörténeti előadásokat tartott. Vezetőségi tagja volt a Művészeti írók szakosztályának, a Délmagyarországi Képzőművészek Területi Szervezetének, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szegedi művészettörténeti szakosztályának. Tudományos munkája elismerése volt az egyetemi doktori cím és a kandidátusi fokozat elnyerése. 1951-ben a Magyar—Szovjet Baráti Társaságtól aranykoszorús jelvényt kapott. Kormányzatunk 1955-ben a „Szocialista Munkáért" érdeméremmel, 1969-ben a „Munka Érdemrend" ezüst, nyugdíjba vonulása alkalmával pedig arany fokozatával tüntette ki. Vonzódása ezután sem szűnt meg szülővárosához, jóllehet néhány évet félállásban a múzeumnál töltött s a gyermekeihez költözött a fővárosba. Mint kutató-tudós elévülhetetlen érdemeket szerzett „Szeged képzőművészete" című könyvével (MFMÉ 1972/73—2.) Ez az alapvető munka nemcsak képzőművészeknek, művészettörténészeknek, de a városukat szerető embereknek is hasznos vezetője. Élete értelmét maga írója adta meg saját vallomásával: „...Jutalmam az lesz, ha azok érdeklődését is felkelti majd e könyv, akik mind többet kívánnak megtudni szeretett szülővárosom, Szeged képzőművészetéről, melynek méltó megbecsülésére törekedtem. E monográfiában egy magyar nagyváros művészettörténete első ízben került összefoglalásra. Erre a szép feladatra úgy vélem, nemcsak két évtizedet, de egy életet áldozni is érdemes..." Aki sokat dolgozik, végül is szíve mondja föl a szolgálatot. 1985. december 4-én szívinfarktus végzett vele. Hamvait a rákoskeresztúri Új Köztemetőben helyezték el. Csongor Győző 10