A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)

Hajdú Zsigmond: Megjegyzések régészetünk mai állapotáról

kában is további extra nehézségekkel küszködik (gyengén felszerelt restaurátor- és fotóműhely, túlzsúfolt raktárak stb.). A tudományos feldolgozást gyakran késlelteti a megfelelő szakkönyvtár hiánya és az a tény, hogy a vidéki régész kívül esik a szakmai információk áramlásán. A „tereprégész" tehát gyűjti az új adatokat, de nem tudja időben, megfelelő színvonalon tudományosan feldolgozni és közreadni. Az „íróasztali régész" leginkább a fővárosban vagy valamelyik nagyobb vidéki város múzeumában van állásban. Ásatásra nem nagyon van lehetősége, de nem is nagyon „töri magát" ebbe az irányba. Jelen van a szakmai információs hálózatban: szakkönyvtárba, konferenciákra jár. Megragad minden lehetőséget, hogy külföldre menjen... stb. A két „régésztípus" közt antagonisztikus ellentét feszül. A „tereprégész" lenézve érzi magát. Félti a fáradtságos munkával összegyűjtött anyagát. Nem adja ki a kezéből, nem társul egy „íróasztali"-val, inkább maga egyedül küszködik a publikációs nehézségekkel. Az „íróasztali régész"-nek látszólag nagyvonalú a stílusa. Nincs mit rejtegetnie. Új anyagközlő publikációkra, mint felhasználható tényekre és új konferenciameghívásokra, mint új megjelenési lehetőségre vár. Ha a szakma megosztott állapota szóba kerül felelősöket keresve a két csoport egymásra mutogat. Ez a jelenség írott formában nincs jelen, csak szóban és egyéb gesztusokba rejtve. Véleményként elég, ha a Menenius Agrippa történetének tanulságára utalunk: a szív, gyomor, agy(!) és egyéb emberi szervek szembenállása a test halálához vezet. Meggyőződésünk, hogy ezzel minden régész külön-külön egyetért. A jelenség viszont mégis létezik... Létezik egy sajátos formája az „izolált állapot"-nak: a jelen világtól való izoláció vagy más néven „befeléfordulás". Ebben a szakma egésze általában egységesnek tűnik. A régészet, mint kuriózum iránt mindig nagy volt az érdeklődés. Ez a megkülönböztetett figyelem, mintha zavarná a régészeket. Nem akarnak nyilvános vitákba bocsátkozni valami olyan megfontolás alapján, hogy a nem tudományos állításokkal való vita „rossz hírbe hozza" a tudomány képviselőit. Ha elfogadjuk azt a Webernél is meglevő, de napjainkban több formában újrafogalmazott tudományelméleti tényt, hogy a tudományos minőséget egy adott kérdésben nem a végkövetkeztetés „igaz" vagy „hamis" volta adja, hanem az oda elvezető út „milyensége": az alkalmazott kutatói módszer, akkor érthetetlennek kell tartanunk ezt az elfordulást. Vannak olyan tudományok, amelyek pozitív lehetőségnek fogják fel az ilyen kívülről jövő érdeklődést, és megragadva azt, igyekeznek megmutatni azokat a vizsgálati eljárásokat, amely alapján méltónak tartják magukat a tudományos minősítésre. A nyilvánosság valószínűleg Sziszüphoszt is zavarná. Megszokta már a magányt, így rendezte be a világot a maga számára. A kő és önmaga. A többi csak külső néma kellék. Sziszüphosz világa ugyanolyan sokrétű és a maga módján teljes, mint a közösségben levőké. Abban különbözik másokétól, hogy minden elemét ő egyedül építette fel. Kőhöz kötött magányában ugyanúgy - vagy talán még inkább - szüksége van a világ teljességére, mint a közösségben élőknek. Viszont az ő világa értelemszerűen egyszemélyes. Elemei elmozdíthatatlanok. Nem lehet őket felcserélni, helyettesíteni. 701