A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

sajátos karaktert ad Erdélyi művének. Mivel hiányzik innen a következetesen végigvitt nagyvonalúság és oldottság, ráadásul egy intimebb lélektani attitűd is beépül a képbe, így valamiképpen a naiv művészet szemléletét idézi ez a produktum. Ám ezzel együtt az is nyilvánvaló : a Szirén jellegzetes tartalmi, formai jegyeiben ott munkál a századunkon végigvonuló szimbolizáló, misztifikáló szellemiség. Gauguin egyik munkája például rókával ábrázolja a meztelen nőalakot, és a hasonló megoldásokat hosszan sorolhatnám. De a Signora Flóra kompozíciója sem szakítható ki a szimbolizáló és expresszionista áramlatok vonzásköréből. Erdélyi itt sem állapodik meg az egyéni karakterjegyek rögzítésénél, hanem az értelmező motívumokkal mintegy társadalmasítja, historizálja a megidézett egyéniséget. Jelen esetben azonban nyoma sincs a naiv vagy epikusabb előadásnak: inkább a rendkívül tudatos, sűrített komponálás tűnik fel a nézőnek. Ahány figura, annyiféle nézet és beállítás. Mégis átgondolt irány- és térritmus érvényesül, kezdve az ellentétek, hasonlóságok megszervezésétől egészen a takarásokig és a többrétegű térépítésig. Furcsa, ám ennél a képtípusnál sem könnyű közvetlenebb analógiákat találni a modern magyar festészetben. Ami a lélektani sejtelmeket, titokzatosságot illeti, talán Farkas István drámaibb párjeleneteire gondolhatunk. Az értelmező, többrétegű komponálás viszont kivételes módon Derkovits képszerkezeteivel rokonítható. A korábbiakban mértéktartó posztimpresszionizmussal jellemeztem Erdélyi Mihály első alkotói periódusát. Bizonyára a fentiekből kitűnhetett valamennyire: indokolt volt a mértéktartó megszorítással élni. Elvégre az alkotó korai és külföldön született munkáiban ott talárjuk a fauvizmus, majd némileg az expresszionizmus tanulságait, ez a piktúra azonban sem a formai önelvűséget, sem pedig az emberi létezés elementárisabb, drámaibb kifejezését nem tudta teljességgel felvállalni. Mind a tájképekben, mind a figurális alkotásokban jelen van a monumentális térképezésre, a koncentráltabb előadásra való törekvés, vegytisztább festői képletekkel mégsem találkozhatunk. A művészi nagyvonalúságba minduntalan beleszól egy-egy életszerűbb, epikusabb mozzanat, mint ahogy a racionálisabb megfontolások is misztikusabb vagy líraibb elemekkel keverednek. Többek között ezeknek a szemléletbeli kontaminációknak köszönhető, hogy a művek egy részének sajátságos esztétikai arculata van. S alkalmanként rangosabb, érdekesebb munkák is születnek az alkotó műhelyében. Mindenesetre érdemes újra leszögezni: ebben a periódusban a festői könnyedség és érzékletesség többnyire szerencsésen találkozik a szerkezetesebb, racionálisabb komponálással. És az epikusabb, értelmező vonások ellenére is lényegében a sűrítettebb, lakonikusabb előadás jellemzi a művész produkcióit. Hogy miért hangsúlyozom e jellegzetességet? Mert ezek nélkül aligha lehet megérteni azt a jelentős művészi átalakulást, ami Erdélyi második alkotói korszakában bekövetkezett. Mint tudjuk: itt már a harmincas évek közepétől számláljuk az időt, s most már többé-kevésbé Szegeden dolgozik az alkotó. Könnyű elképzelni: majdnem másfél évtizedes nyugat-európai barangolás után milyen furcsa lehetett megszokni az állandóságot, az alföldi nagyváros szellemi nyugalmát. Mégis: van abban valami felemelő és leírhatatlan is, amikor az ember hosszú esztendők után visszatér a bölcsőhelyre, a gyerekkori élmények színterére, a szülővárosba. Nem csoda, hogy a művész egyik festményén városszéli, kertes házat látunk, az előtérben pedig négy figura álldogál. Egy férfi és egy nő, aztán két gyerek. És a kép címadása: Itt születtem én. A hazatérés lélektani, emberi feszültsége mindazonáltal nemigen tükröződik Erdélyi festészetében. Nem öltözik az alkotó Odüsszeusz ruhájába, hogy az otthonratalálás örömeiről meséljen. A nagy számú képanyag tanúsága szerint inkább a 362