A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)
Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)
külső szemlélő' pozícióját választja, ám ebben a nézó'szögben egyfajta emberi, művészi közösségvállalás is benne rejlik. Kitűnik ez a sajátságos szegedi tematikák felvállalásából, a táji és emberi kérdések iránti eleven érdeklődésből. Persze ne gondoljuk, hogy mindenféle átmenet nélkül megoldható az efféle hasonulás. Hiszen az alkotóban nyilvánvalóan ott munkál a külföldi barangolások emléke, a tengerparti tájak varázslatos hangulata. Csakhogy Szeged is folyóparti város, itt is megtalálhatók a parton veszteglő csónakok és bárkák, nem beszélve a legkülönfélébb emberi karakterekről. S ha ezen a tájon nincsenek is lagúnák és tűzhányók, de a város peremvidékén ott vannak az olajkutak, másfelé pedig a bontások és építkezések mozgalmas látképei. Erdélyi Mihály tehát a szegedi környezetben is megtalálja a jellegzetes külföldi témák megfelelőit, egyben az egyéniségéhez közelebb álló romantikusabb, érdekesebb valóságrészleteket. Ez a tematikai kontinuitás azonban nem jelent valamiféle beszűkült, mechanikus érdeklődést. Meglehet : Erdélyi legtöbb képén jelen van a víz, a folyó és az ehhez kapcsolódó tárgyi és emberi motívumsor: a szegedi évtizedekben mégis sokrétűbbé, gazdagabbá válik a művész tartalmi, tematikai világa. Még felsorolni is körülményes, mennyi konkrétabb és általánosabb jelenség megragadta az alkotó fantáziáját. Az csak természetes, hogy megfesti a „Tisza—Maros torkolat-ot, a „Hídépítés"-t vagy az ünnepi hetek tumultusát felidéző „Idegenforgalmat", hiszen az efféle témakörök korábban is foglalkoztatták. Ámde a mostani periódusban olyan művekkel is találkozunk, amelyeken a mezőgazdasági, a gyári munka éppúgy megjelenik, mint a műteremrészlet, az ország újjászületésének vagy a békének a gondolatköre. S itt említem meg, hogy az 50-es évek környékétől egyre több nagyméretű munkát készít az alkotó. Mintegy a képek arányrendjében is követi az általánosabb, kozmikusabb tartalmakat. Ebben a tematikai sokszínűségben mindenesetre nyilvánvalóan tetten érhető a 40-es, 60-as esztendők magyar és szegedi valósága, a délalföldi vidék jellegzetes és átalakuló „társadalomtörténete". így hát némi túlzással Erdélyi Mihályt Szeged „festő-krónikásának" is tekinthetjük. A sokatmarkolás, a legkülönfélébb élmények úgyszólván válogatás nélküli feldolgozása azonban többnyire nem kedvez a művészi minőségnek. Erdélyi esetében sem. Noha az alkotó csupán a maga temperamentuma szerint haladt, az utókor viszont az elmulasztott lehetőségeket is mérlegelheti. Elgondolhatjuk például: mi minden festői érték a felszínre kerülhetett volna, ha a művész valamivel fegyelmezettebb, koncentráltabb és elmélyültebb. Annál inkább, mivel a szegedi évtizedekben Erdélyi magasabb, nehezebb művészi mércét állít maga elé. Majdnem teljességgel lemond a könyebb fajsúlyú tájképi ábrázolásokról, s helyettük az emberi alakok, nem ritkán a bonyolult szerkezetű figurális kompozíciók veszik át a főszerepet. Márpedig az embercentrikusság mindig és mindenütt valamiféle zártabb, célirányosabb magatartást követelt az alkotóktól. Ezek után aligha meglepő, ha nyiltan megfogalmazom: esztétikai minőség tekintetében hallatlanul heterogén Erdélyi szegedi munkássága. Szép számmal akadnak középszerű, tucatszintű munkák, sőt egy-egy produktum alkalmanként a dilettantizmus határát súrolja. Szerencsére viszont művészi telitalálatok, egyéni invenciójú művek is előfordulnak itt, amelyekben szinte betetőződik és értelmet kap Erdélyi egész pályafutása. Logikus, hogy a következőkben főként ezekkel az alkotásokkal foglalkozom tüzetesebben. Természetesen nem lehet szó nélkül elmenni a hazatelepedést követő első esztendők mellett sem. Nem mintha ez az időszak érdemleges támpontokat nyújthatna a művészi szemléletváltás megragadásához, hiszen biztonsággal mindössze csak egyetlen képet ismerek innen. S az 1939-ben készült Tavasz ébredése című produktum éppenséggel arról árulkodik: nincs még élesebb formai, gondolati törés Erdélyi 363