A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

erről. Inkább arról tanúskodnak e produktumok: Erdélyi meglehetősen gyorsan, frissen rajzolt, ráadásul imponáló biztonsággal. Különösen tetten érhető ez a figurális témáknál, ahol alkalmanként egy-egy összefüggő, egylendületü vonallal egyszerre karaktert és pszichikai helyzetet tudott rögzíteni. Ugyanakkor a rajzi frisseség, nagyvonalúság nála elválaszthatatlanul összefonódott a részletek iránti vonzódással. S az sem mellékes, hogy a fekete grafittal rendszeresen együtt jár a színes foltok használata. Az utóbbi eszközzel általában levegősen, kicsit nyersen bánik a művész, mindemellett előszeretettel ragaszkodik a villódzó, reflexszínek érzékeltetéséhez. Láthatjuk tehát: Erdélyinek nincs igazi grafikus vénája, hisz már a rajzolásnál is a festői kérdések foglalkoztatták. És furcsa módon pontosan ez a keveredés zavarja meg legtöbbször a rajzok esztétikai arculatát. Néha a színek túlbeszélik a formákat, máskor meg stiláris feszültség van a részletezőbb vonalfutamok és a könnyed szerkezetű színfoltok között. Persze ilyenképpen is tanulságosak és beszédesek e grafikák. Annál inkább, mivel a munkák zöme a külföldi országokban töltött esztendőket idézi. Éppen azt az időszakot, amelyről a legkevesebb konkrétummal rendelkezünk. Természetesen az itthon készült művek sem hiányoznak a rajzi kollekcióból. Az első darabok mindenesetre a húszas évek végéből származnak, s egészen az ötvenes esztendők elejéig nyomon követhetjük Erdélyi grafikai jegyzeteit. Hamar kiderül ezekből, hogy alig van itt nyoma valamiféle stiláris, szemléletbeli változásnak: az alkotó többé-kevésbé egyforma metódusban dolgozott. Legfeljebb az tűnik fel a nézőnek, hogy az itthoni produktumok egynémelyike súlyosabb és színtelenebb, mint a korábban született munkák. Elég csak összevetni az 1944-es keltezésű Ostrom után című rajzot a Velencei halászokkal (1931), és máris nyilvánvalóvá válik az eltérő tolmácsolásmód. Ami viszont a művész egyéni érdeklődését és tematikai vonzalmait illeti: ezen a téren hallatlan változatossággal, sokszínűséggel találkozhatunk. Innen nézve is tökéletesen igazat kell adni Szelesi Zoltán megállapításának : „Nemcsak helyi, de országos viszonylatban is kevés olyan tág érdeklődésű festőnk van, mint ő...".

7 És most korántsem az az érdekes, hogy az Olaszországban, majd Franciaországban, Svájcban és Németországban tartózkodó fiatal alkotó felfedezi a „Vezúv kráterét", a „Lagúnákat" vagy a „Chartres"-i hídrészletet, nem beszélve a legkülönfélébb tengerparti tájés életmozzanatokról. Mert nemigen akad művész, akihasonló helyzetben másképpen cselekedett volna. Erdélyi rajzai között sokkal inkább az a feltűnő, hogy itt látszólag nincsenek tematikai korlátok. A látványosabb, konvencionálisabb témák mellett például tudósítást ad legszemélyesebb élményeiről: egyebek között a „Sielő" látványáról, továbbá a „Sakkozók" elmélyült szellemi tornájáról. De egészében is : az alkotó rajzaiban valósággal hemzsegnek a polaritások. Az egyik oldalon hangsúlyos szerepet kapnak a tájélmények, szemközt pedig az egy- és többalakos figurális kompozíciók. Ezeken belül azután éppúgy megtalálhatók a fiatalsággal és az öregséggel, az örömmel és a bánattal foglalkozó munkák, akárcsak a konkrétabb, közvetlenebb és az általánosabb, filozofikusabb jelentésű produktumok (pl. Genovai boszorkány; Rosa Nápolyban; Velencei temetőben; Velencei halászok, Tavasz ébredése, Múlt és jelen). Már ennyiből is kiderül: Erdélyi valóban dinamikus, szélsőségekkel átszőtt egyéniség, tele romantikus vonásokkal. A változatos, ellentétes témákban voltaképpen ugyanaz a személyiség jelentkezik, aki a másik oldalon „nyakába" vette a világot, majd pedig Nyugat-Európát is bekalandozta. Tévedés lenne azonban azt gondolni: az alkotóban nincsen semmiféle állandóság, valamiféle meghatározó és jellegzetes tartalmi irányultság. Ha tüzetesebben megnézzük a rajzokat, előbb-utóbb rájövünk, 7 Szelesi Z. 1975. 248. 352