A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

majd a Nemzeti Galériában rendezett 1967-es szegedi bemutatkozáson 24 munkájával szerepelt. Ebből a vázlatos ismertetésből is kitűnik: Erdélyi életútja majdhogynem az egykori vándordeákok pályafutásával analóg. Itt sem elhanyagolható, hogy az alkotó egyszerű, szegényes családból küzdötte fel magát a megbecsült, elismert művész rangjára. S ezzel együtt az emberi, művészi érdeklődés és tapasztalatszerzés időszakát át-meg átszőtték a külföldi barangolások. Aligha tagadható : ezek a mozzanatok egyféle dinamikus, „vagabundos" egyéniségről vallanak. Mert a szapora helyváltoztatásokban, a mozgalmas „világjárásban" az eleven érdeklődés energiája éppúgy benne rejlik, mint a kockázatok felvállalása. De mindemellett a festői érdeklődés kialakulását is tanulságosnak, érdekesnek tartom. A műtörténet példázatai szerint ugyanis az alkotók jó része valamiféle közeli műtárgyban vagy egy rokonszenves kulturális szituációban ismer rá önmaga adottságaira. Mintegy megbabonázza őket a formák szépsége, a kifejezés izgalma. A szegedi festő ezzel szemben fiatalon hajóra száll, bekalandozva a világot, s éppen ez a hallatlanul gazdag látvány- és életanyag szabadítja fel benne a közlésvágyat. Ezúttal az életanyag inspiráló ereje a lényeges, szemben a sajátságos esztétikai, kulturális motivációkkal. E tekintetben mindenesetre Erdélyi a naiv művészekkel rokonítható, akiknél ugyancsak elég gyakori a tartalmi indíttatás, a személyes élmények képi elmesélése. A francia Camille Bombois például majdnem hajón és csatornákon töltötte egész gyerekkorát, majd belekóstolt a pásztorok, a vándorcirkuszok életébe, később pedig az itteni benyomásokból bontakozik ki őszinte hangvételű, fanyarkás piktúrája. És ha már a naiv művészetnél tartunk, akkor a szegedi alkotó pályájánál ne menjünk el figyelmetlenül egy szembetűnő kontraszt mellett. Mert az egyik oldalon Erdélyi képei ott vannak a Velencei Biennalen, a másikon viszont a naiv festők pozsonyi nemzetközi tárlatán. Hogy miként egyeztethető össze e kétféle művészi magatartás ? Másrészt hogyan dokumentálódik az alkotó egyénisége a műalkotásokban? Ezekre a kérdésekre csupán a produktumok konkrétabb vizsgálata adhat érdemlegesebb feleleteket. A képzőművészet történetében hosszú évszázadokon keresztül a rajz, a grafika jobbára csak a szobrászat és a festészet „szolgálóleánya" volt. Korszakunkban viszont ezen a téren is jelentős fordulat történt. A modern magyar művészetben is szép számmal akadnak festők, akik a grafikai tevékenységet egyenrangúnak tekintik a piktúrával. Ráadásul remekül is rajzolnak. Olyannyira, hogy életművük mindenképpen szegényebb lenne grafikai eredményeik nélkül. A teljesebb Uitz Béla például aligha képzelhető el a szuggesztív Luddita-sorozat kiiktatásával, mint ahogy Derkovits Gyula értékelésénél sem lehet átsiklani a Dózsa-fametszeteken. Persze a festők nagyobb részénél azért nem beszélhetünk ilyen kiugró teljesítményekről. Nálunk inkább a sajátságos pikturális értékek a mérvadók, s grafikáik is pusztán ebben a relációban érdekesek és tanulságosak. Vagyis a rajzok itt megint csak „szolgálóleányok". Ám így is bepillantást engednek az alkotók műhelyébe : megmutatva a szellemi, tematikai orientálódás koordinátáit, a művészi alkotómunka közvetlenebb, előkészítő stádiumait. Erdélyi Mihály is az utóbbi művészek közé tartozik. Bár grafittal és színes ceruzával készült rajzai jóformán végigkísérik termékeny pályáját, ezek a munkái azonban nemigen vetélkedhetnek képei frisseségével és esztétikai minőségével. Nem mintha híjával lett volna az alkotó a szakmai felkészültségnek, a rajzi tudásnak — szó sincs 351