A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Nagy Ibolya: Végrendeletek és temetkezés Szentesen a 19. században

nűleg versbe szedett, rímes búcsúztatót énekelt el búcsúztatós temetéskor. A XVIII. században két prédikációt is tarthattak a halott felett, melybó'l az egyik rendszerint a templomban volt. Kiss Bálint is említi, hogy rossz idő esetén a koporsót felvitték a templomba; 1817-ben a Consilium parancsára eltörölték ezt a szokást, hisz a koporsóból „...kijövő rossz szag pedig sokszor a távol levőknek is nagy alkalmatlanságot okozott."

32 Ettől fogva a koporsót csak a cinterembe vitték. Kiss Bálint nemcsak a szentesi református egyház krónikása volt, de 1836-ban a Békésbánáti egyházvidék történetéről, lakosairól, vallási-tudományos életéről is írt.

33 Nem érdektelen, ha röviden ebből a munkájából is idézünk. Miután a halott körüli első teendőket ellátták, felöltöztették; "...a szegényebb sorsut fejér ingbe, gatyába; a tehetősebbet valamely inneplő ruhájába, leginkább fejérbe, némellyeknek viola szin vagy gyöngy szín hosszú papi dolmányt is varrattak, a meljbe semmi ivadéka nem járt." A tehetősebbeknek koporsójuk nem pusztán feketére vagy hamu színűre volt festve, hanem: „...vagy fekete gyoltsal, vagy fekete tafotával bé volt húzva, és fényes szegekkel ki volt verve... A temetésnek három fele módja volt t. i. vagy énekszós volt a halott, vagy predikatios, vagy bucsuztatos. Elment t. i. a halottas házhoz a Kántor, vagy valamellyik tanító egynéhány oskolás gyermekkel, jel adódván a temetésre harangozás által, a Koporsó a ház elibe ki tevődvén a szomorú felek körül állván vagy reá borulván, egynéhány vers éneket elénekeltek, melynek vége lévén a holt test felvevődött, és a temetőbe kivitetett, útközben most a Kántor, majd a gyermekek énekeltek, egy verset; a temetőbe pedig mind addig énekeltek, míg a sír be nem hányódott földdel... A Predikatios és bucsuztatos temetés abban különbözött ezen temetés módjától, hogy az elsőbb éneklés után halotti imádság Predicatio tartatott, mely berekesztetett a megholt élete leírásával, hozzátartozó szerelmesinek eloszámlálásával, a tói elmaradók vigasztalásával, s végre a megholtnak örök nyugalom s boldog feltámadás kívánásával. Ezután mondottak a búcsúztató versek, melyek Gelei Canonjában Rythmiculi nugacesnek neveztetnek. Ezen versekben először valamely Locus Communis vevodik fel, ez alkalmaztatódik a megholtra. A régibb időben mondotta el ezeket maga a Kántor, már mai időben tsak szóval olvassák el a Rectorok; annakutánna a meg holt képiben egyenkint vég butsu vevődik az atyafiaktól, boldog élet, boldog halál, és idvesség kívántatik nekik." Fentebb már idézett dolgozatában Papp Imre is kitér a temetési szertartás módozataira : „... a szertartás az elhunyt, vagy hátramaradottjai anyagi helyzetétől függően többféleképpen folyt le. Pl. volt „énekszós", „egy imás", „két imás", „imaalkalmazáeos" stb. temetés. Az éneket a kántor vagy a kántort helyettesítő valamelyik tanító vezetésével a közp. fiúiskola 6-ik osztályos növendékei közzül a „halotthoz járó" gyerekek szolgáltatták. Leggyakoribb volt a hat gyermek, de volt esetenként kevesebb vagy több gyermek is, de kivétel nélkül mindig páros számban, jobb módú halottaknál pedig tanítókból alakított énekkar énekelt. Gyakori volt a szertartások alkalmával a két kántor, de még inkább a két lelkész szolgálata. Fiatal elhunyt temetésekor szokás volt, de nem általánosan a muzsikaszó mellett történő temetés."

34 Igen érdekes adatok vannak a református egyház 1776-os anyakönyvében, melyekbők kiviláglik, hogy legalább is a XVIII. században a díszesebb temetésnek az anyagiakon kívül más feltétele is lehetett. Az egyik bejegyzés 1776. november 28-án 32 A szentesi református egyház históriája II. kötet 374. 33 A kézirat címe : „A' helvét hitvallású békés-bánáti egyházi vidék' földje — lakosai vallástudomány és polgári történeteinek emlékére öszve szedte és meg írta Kis Bálint". A kézirat a debreceni Református Kollégium könyvtárában van. Nem volt alkalmam a kézirat eredetijét tanulmányozni, így a szentesi levéltárban lévő, írógéppel írt másolatát használtam. 175—177. 34 Papp I. 1955. kézirat. 4. 185