A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Szenti Tibor: Tanyai istállók Hódmezővásárhelyen

nyújtotta állattartási módot a födött épületekhez szokott katonalovak télen rosszul tűrték. Tárkány Szűcs Ernő áttanulmányozta a 18. századi hirdetőkönyvet és ebben az 1777. ápr. 20-i publikációk között idevonatkozót talált: „minden földdel bíró gazda 'Német Ló istállót tsináljon' [...]" „A szolgabíró elrendelte — magyarázta a hirdetést —, hogy minden földdel bíró jobbágy a kvártélyos ló számára vályogból oly istállót készítsen, amelybe két ló belefér, a nagygazdák pedig négy lónak valót. Az istállónak legyen nádból való padlása, amelyet felülről megtapasztanak; a hidlás hosszára legyen benne, ne pedig keresztbe; válú és saraglya is legyen benne. A fala 8 sukk, az ajtaja pedig 7 sukk nagyságú legyen. A nádfalat nem engedik meg; elhányják [...]"

7 1781-ben már az istállók karbantartását is szorgalmazták: „az istállót évente tapasztani, fedni kellett; felszerelése a következőkből álljon: seprű, veder, lapát, villa. Ha a katona a felszerelési tárgyakat elveszíti, elpusztítja, köteles azok árát megfizetni."

8 Ezek az intézkedések a belterületen lévő állatszálláshelyekre vonatkoztak. Azonban a becsüjegyzőkönyvek tanúsága szerint, a városon terjedő építkezési módok néhány év késéssel a szállásokon is megjelentek. A „német istálló" fogalmánál ismét meg kell állnunk. Egyértelmű, hogy ezen az istállók belterjes tartásra alkalmasságát értették. (A vásárhelyi gazdák inkább a „meleg istállózás", „meleg tartás" kifejezéseket használták.) Az azonban nem bizonyítható, hogy ez az épülettípus csak osztrák közvetítéssel terjedt volna nálunk, hiszen egyes paraszt adatközlőink a szájhagyomány szerint úgy tudják, hogy már a hódoltság alatt a törökök is használták. Az bizonyos, hogy az istállók „téliesítését" császári parancsra szorgalmazták. A német istálló építésének alapföltételei ezek voltak: 1. az állatszálláshely nem lehetett tető nélkül. 2. Az istállót lepadlásolták. 3. Hídlást kellett készíteni, hogy a zárt helyiségben az erős ammóniaszagot és az alom átnedvesedését csökkentsék. 4. A hídlást az istálló hosszában volt kötelező kialakítani. 5. Válút (jászlat),

9 „saraglyát" (szénázó rácsot), illetve szénatárolót kellett benne elhelyezni. 6. Maradandó és tűzbiztos falból volt szabad építkezni. 7. Az ajtók és ablakok méreteit szintén szabályozták. 8. A szalmacsomóval télen bedugott szellőzőlyukak helyébe az egysoros üvegezésű, nagyobb ablakokat szorgalmazták. Még a tömör deszkaajtókba is üvegezés került. Erről tudósít a hirdetőkönyv 1777. évi október21-i hirdetése : „Comisarius Úr Publicaltattya: A kiknél Quartelyos van az Istállók ajtajában a mint illik az ablakaikon rendes Üveg ablakokat csináljanak az jövő héten."

10 (Az ajtó üvegezése a mai napig sem terjedt el.) 9. Az ajtók zárhatók voltak. A 19. század második felében már csak belterjes tartásra alkalmas lóistállót építettek. Ezek falát földből, elsősorban vályogból, illetve vertfalból készítették. A padlás nélküli jókora ököristállók közül, főleg a nagygazda-tanyákon, még a két világháború között is nem egy állt. Ezeket az 1950-es, 1960-as évek elején a bennük lévő nagy mennyiségű faanyag miatt lebontották és belőlük a megalakult tsz majorok fejlesztésére építkeztek. Az első világháború után épített istállók, állatfajokra való tekintet nélkül, már téliesített épületek voltak. A közép- és nagygazdák tanyáin külön ló- és tehénistállók készültek, míg a kisbirtokosok a nagyállatok számára közös istállóval rendelkeztek. Ezekben a hidlás és a szénázó rács elhelyezése mutatta, hogy melyik részükben álltak a lovak. 7 Tárkány Sz. E. 1961. 59—60. 8 Tárkány Sz. E. 1961. 59. 9 Paládi-K. A. 1980. 178—181. 10 Szenti T. 1979 II. 82. 111