A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Újkori történet - Sipos József: Építőmunkások dél-alföldi kapcsolatai (1929–1930)

lehetséges és a német munkásszövetkezeteknél való elhelyezésük is csak tavasszal válik aktuálissá. A kerületi értekezlet a felvilágosításokat megnyugvással vette tudomásul.

29 Úgy gondolom érdemes volt részletesen felidézni a délalföldi értekezleten elhangzottakat, hiszen így jól érzékelhettük a kezdődő világgazdasági válság által előidézett súlyos gazdasági helyzetet, a munkanélküliség nagyarányú növekedését és az építőmunkások szervezeti életének alakulását, mely nem volt mentes az ellentétektől és a feszültségektől sem. Ezekről azonban beszélni tudtak és az érdekek egyeztetésével megkísérelték feloldani azokat. A szegedi kerületi értekezleten elhangzott adatok, ill. azok jelentős kiegészítése alapján megkísérlem a Dél-Alföldön élő építőmunkások (segédek és tanoncok!) létszámát rekonstruálni. A biztosan ismert adatokból következtetni próbálok azon városok, községek építőmunkás létszámára, amelyeket nem ismerek. Ezek alapján úgy vélem, hogy 1929-ben a Dél-Alföldön kb

30 5-7000 építőmunkás dolgozott. Ezek számát ha beszorzom 4-5 fővel — amit a korabeli munkáscsaládok létszámának tekintek — akkor 28—35 000 embert érintettek az építőmunkások gazdaságikereseti viszonyai. 4. Fejlődő kapcsolatok A MÉMOSZ szegedi kerületi titkársága és a dél-alföldi csoportok között fokozatosan fejlődött az együttműködés. A központi vezetőség ugyanis csak lassan — miután meggyőződött a titkárság munkabírásáról, aktivitásáról —, adta át a csoportok ellenőrzését. Ezt bizonyítja az is, hogy 1929 november végén még Pál János a MÉMOSZ egyik központi titkára járt a kerület több csoportjánál. November 27-én például Hódmezővásárhelyen tartott beszédet az építőmunkások nyilvános gyűlésén, amelyen 160—170-en vettek részt. A gyűlés elnökének Borsi Jánost, jegyzőjének Imre Mihályt választották. Borsi röviden ismertette a helyi viszonyokat, szólt a nyomasztó munkanélküliségről, ill. arról, hogy a munkát kapó kevesek kénytelenek 60—64 filléres órabérért dolgozni. Pál János a munkanélküliségről, a központi vezetőség ez elleni fellépéseiről és a kormány ígéreteiről beszélt. Elmondta, hogy a kormány jól ismeri a munkanélküliség méreteit, azt is, hogy a nyugati kultúrállamokban ilyen esetekben segélyt nyújtottak az állampénztárból. „Nálunk azonban erről csak beszélnek, de a megvalósításra nem is gondolnak. Ugyanígy vagyunk a nyolcórai munkaidő törvénybeiktatásának kérdésével is. Tárgyalások voltak, ígéretek is hangzottak el, s azon csekély munkán is, ami adódik, 12 órát dolgoztatnak a munkásokkal." Ezután statisztikai adatokkal bizonyította az építőmunkások rossz munka- és életszínvonalát, amivel a külföldi építőmunkások munkaviszonyait és családi életmódját össze sem lehet hasonlítani.

31 Dél-alföldi körútján Pál János azt tapasztalta, hogy Békés városában „tatárjárásra emlékeztető" 29 Építőmunkás, 1929. november 15. 1—2. p. 30 Tudjuk, hogy 1929 őszén Szegeden 1600, Hódmezővásárhelyen 700, Békéscsabán 600, Gyulán 260 építőmunkás élt, ez összesen 3160. Úgy véljük, hogy Makón 200, Gyomán 100, Kiskunfélegyházán 200, Szentesen 200, Szarvason 200, Battonyán 100, Békésen 100, Csongrádon 150, Mezőberényben 100, Mezőtúron 80, Orosházán 200, Mindszenten 80 fő körül lehetett az építőmunkások száma, ez összesen 1710. A dél-alföldi városokban és mezővárosokban tehát 3160+ +1710=4870, kerekítve 5000 építőmunkás élt, akikhez véleményünk szerint kb. 2000 falusi, tanyasi, uradalmi építőmunkás még számolható, ezért állítjuk azt, hogy a Dél-Alföldön 1929-ben kb. 5—7000 építőmunkás élt. 31 Építőmunkás, 1929. január 1. 8. p. 357