A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Nagy Ibolya: A kubikosélet értékrendje és elvi alapjai

szerény ember volt, jó ember, nem ivott, nem kártyázott, családját szerette, engem megbecsült. Én hozzá pászoltam, mindig azt kérdeztük egymástól, jó lesz-e így? Eló'ször megbeszélgettük. A családnak örültünk, vártuk nagyon, hogy legyen" (13). Jelentősen megváltozott a paraszti jogszokás által szentesített, a családfőnek a családtagok felett nagyobb hatalmat biztosító joga is, hisz a feleség — legalább is a férj távollétében — hasonló súlyú pozíciót töltött be a család életében. „Édesapám, férjem sem tartotta, hogy a férfi az úr, sőt a két családom, aki megnősült, az sem" (13). Még akik vallják is a régi elvet, „A családfő az családfő, s ha valaki tényleg azt akarja, az bizonyítsa is be. Az asszony se alacsonyabb rendű, de annak is tudni kell, ki a családfő, azt el kell ismerni, hogy a gyerekek is lássák" (11). — Azok is egy egalitáriusabb családmodellt képviselnek, hisz a családfőnek bizonyítania kell, hogy az, ami, s a gyerekek érezzék, van apjuk, van kitől tartsanak, még ha az nincs is velük. A kubikoscsalád nem volt olyan egységes és önálló termelő-munkaszervezet, mint a parasztcsaládok többsége. Az állandó munka hiánya s a rossz szociális körülmények miatt a századforduló után a feleség már nem ment el a férjével a kubikra, hanem otthon maradt a gyermekekkel. Vadnay Andor, Csongrád megye főispánja a megélhetésért való — a végzett munkához, keresethez viszonyítva — nehéz küzdelem okát a kubikosfeleségek „munkátlanságával" magyarázza: „...az alföldi szegényasszony nem dolgozik semmit. Napszámba nem jár el. Hiába is hívnák, nem engedné az ura. ...Gyermekeivel a házat őrzi, vagy a szomszédasszonnyal tereferél, heteken, hónapokon át. Kertje nincs".

17 Való igaz, hogy élt az a felfogás, miszerint az asszonyt, a családot eltartani kizárólag a férfi kötelessége, s az a tisztesség mércéje, ha a férj el tudja tartani feleségét. Véleményem szerint ez a mentalitás szervesen kapcsolódik a fent említett családközpontúsághoz. A férj keresi a kenyeret, de a feleségnek kell biztosítania távollétében a család egységét, rajta múlik a gyermekek nevelése is. A távollevő férj mindezt csak úgy látja biztosítottnak, ha a felesége minden energiáját e feladatok ellátására fordítja. Hadd idézzek egy-két beszélgetésből: „Én mondtam neki, ne menjen, hát hogy otthon legyen a családdal" (12); „Nem is engedtem el, elvettem, mint feleség, legyen itthon a családot nevelni. Nem bánom, ha rántott levest eszünk, de ha hazajövök, legyen rend meg tisztaság. El is tartottam haláláig" (14). Adatközlőim hangsúlyozzák, ha akart volna, sem tudott volna elmenni dolgozni feleségük, hisz nem volt munkalehetőség. Pusztán kisebb munkákat vállalhatott, mint amilyenek például : háztartásokban segíteni, tarhonyát, tésztát készíteni, mosás-vasalás, olykor-olykor baromfikereskedőnél és élelmiszerkiviteli vállalatoknál dolgoztak. Női foglalkozás volt a juhnyírás is.

18 Nagy beleérzéssel ír Ecseri L. a szegényasszonyokról: „Nem élünk, csak égünk" szokta a szegényasszony mondani, kinek a háztartás gondját kell viselni, a gyermekeket kell nevelni, és az ura csekély keresetét úgy kell beosztani, hogy kiteremtse, ami a családnak és pedig igen sokszor nagy családnak szükséges."

19 Önkéntelenül felvetődik a kérdés, a családtagok közötti nagy távolság, a nehéz élet nem rombolta-e szét a házasfelek közötti — a mindennapi élet apró dolgain alapuló — bensőséges kapcsolatot? Vadnay A. — ellentétben Kiss Lajossal — komor színnel ábrázolja a munkába induló férj távozását is : „Maga a távozó, az apa vagy a férj, egy ölelés, egy kézszorítás nem sok, de sem arra, sem egy szóra, egy jóságos tekintetre nem méltatja az itthon maradókat. Pedig szereti családját. Kíméli az 17 Vadnay A. 1900. 18. 18 Dr. Ecseri L. 1930. 41—43. 19 Dr. Ecseri L. 1930. 49. 215