A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)
Régészet - Vörös Gabriella: Hunkori szarmata temető Sándorfalva–Eperjesen
Az árkok szélessége és mélysége egyenesen arányos az árkok átmérőjével. Az ásatok közül többen megfigyelték, hogy a körülárkolt sír feneke mindig mélyebben volt, mint árkának alja. Az árkok építésének módjára a madarasin kívül semmilyen utalást nem találtunk. Itt a szélesebb árkok aljának metszete kettős U betűhöz hasonló, azaz az árkok fenekén 10—20 cm magas gerincvonal húzódik. Az ásató értelmezése szerint: „Itt nyilvánvalóan a munka befejezéseképpen még egyszer végighaladtak az árok két partján a kapaszerű szerszámmal, és a közepét már nem tartották érdemesnek kimunkálni" 41 . Sándorfalván az árkok 6—8, teknőszerű mélyedés füzéréből állnak össze. Ezek a megfigyelések az árkok, s velük együtt a halmok építésének különböző módszereire, munkafázisaira engednek következtetni. Az elterjedési térképet szemügyre véve (17. kép) kiderül, hogy a körülárkolthalmos temetkezések az Alföld majd minden részén feltűnnek. Halom, illetve körárok nélküliekkel együtt fordulnak elő szinte minden esetben, így a két temetkezési forma egyidejűségéhez nem fér kétség. Egyelőre nem tudjuk, hogy a temető egyes sírjait miért jelölték ilyen maradandó módon, és miért maradtak jeltelenek a többiek. Ez az érdekes temetkezési ritus nemcsak a térben, hanem az időben szétszórva is általánosnak tekinthető, mert a II. századtól kezdve az V. század közepéig csaknem mindenkor megtaláljuk. Összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy az elemzett szokás a szarmata törzsek egész szállásterületén elterjedt, és a legkorábbi időszaktól a szarmatakor végéig szokásban maradt. Ebben az időszakban ezen a területen a körülárkolt-halmos temetkezési mód a szarmata etnikumhoz köthető 42 . A temetkezési szokások egyéb vonásairól E néhány sír alapján a gödrök méreteinek összehasonlításából messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. Sándorfalván általános tendenciának látszik, hogy a körülárkolt-halmos sírokat nagyobbra és mélyebbre ásták. A halottak többségét koporsóban földelték el. Méreteikben nincs nagy eltérés : hosszuk 211—235 cm, szélességük 50—55 cm között mozog. A koporsót megközelítőleg a sírgödör közepébe helyezték , kivéve a 7. sírt, amelyben szorosan az egyik oldalfal mellé került. A koporsó minden esetben többé-kevésbé határozottan előrajzolódó, a sír betöltésétől elütő színben jelentkezett. Az 1. sírban széles keretet figyeltünk meg (5. kép), benne farostlenyomatok szervesanyag foltjaival. Metszetet nem tudtunk róla készíteni, így rekonstrukciója sincs meg. A madarasi 232. sír koporsója azonban pontos analógiája a miénknek 43 , ezért az 1. sírunk koporsóját is farönkből vájhatták ki. A koporsó félteknőit összefogó kapcsokat a 7. és 8. sírokban leltük meg, töredékes állapotban. Tipológiailag minden valószínűség szerint az S-alakúak csoportjához tartoznak, bár a töredékek erősen korrodálódtak. A 7. sírban a koporsó végeinél került elő egy-egy kapocstöredék eredeti helyzetben. (VII. t. 4—5.) A 8. sírban legalább három, de az analógiák alapján inkább négy darab 41 Kőhegyi M. 1971. 213. 42 A körülárkolt-halmos temetkezési szokás nagy területen, különböző korszakokból ismert. Az Alföld területén a szarmatakort megelőzően a szkítáknál fordul elő (Galántha Márta előadása a Sándorfalva—Eperjes szkítakori temetőről Bp-en 1982. április 28-án. Előzetes jelentését lásd ugyanezen évkönyvben), még korábban a későbronzkorban is megtalálható (R. Csányi M. 1980. 153—168.) A szarmatakor időszakával párhuzamosan a római területeken is megfigyelhető, általánosnak tekinthető szokás. « Kőhegyi M. 1971. 212. 3—4. képek. 157
