Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

ni pedig megalapozatlan lett volna. Bél Mályás megállapítása most arról tanúskodik, hogy a földművelők már 1730 táján hét közben egyfolytában a mezőkön— szállásföldjeiken—tartózkodtak, ahová a munkavégzés kötötte őket—, s csak ünnepnapokra tértek „haza" városukba, falujukba. Kár, hogy a megállapítás nem köthető meghatározott településhez, mivel úgy érvényességét jobban ellenőrizhetné a településtörténeti kutatás. Általános érvénye mai ismereteink szerint így is kérdéses, inkább a szállásföldek művelésében és betelepítésében elöl járó Szeged és Hódmezővásárhely parasztságára tekinthető megalapozottnak. Ezt az is valószínűsíti, hogy Bél Mátyásnak e két város népéletéről volt számottevő ismeretanyaga. A szegedi nép gazdálkodásáról a „különleges rész"-ben is van mondanivalója: „A legtöbb, Szegedet körülvevő pusztát... ennek lakói vagy szántásra, vagy baromtartásra használják..." majd ezzel folytatja: „...ámbár nincs semmi értéke a gabonának és nincs lehetőség a szállítására, mégis összegyűjtenek annyit, amennyi a házi használatra szükséges. Néha—néha azonban tűrhető áron el is adnak." A szegedi határ övezetes beosztását Bél Mátyás nem említi, pedig levéltári források nyomán valószínű, hogy 1730 tájára kialakultak a város körüli nyomáson (belső legelőn) kívül a szántóföldek, a kaszálók vagy szálláskertek és a puszta vagy külső legelő egymástól elhatárolt övezetei. Előfordul, hogy a kaszáló övezet egyes területeit, pl. Zákányt, Csorvát az egykorú iratok még a század derekán is pusztának említik, ami a határrészek korábbi, 16—17. századi elnéptelenedésével, pusztásodásával magyarázható. A puszta e területek korábbi, megszokottá vált megnevezése volt, valójában a szegediek a kezdetben szabad foglalással megszállt, majd adományozott és pénzért vásárolt kaszálótelkeket szántották, helyesebben szántogatták — miután azok elsősorban fűkaszálásra, az állatok takarmányának összegyűjtésére szolgáltak. A feketeföldi szántókon kívüleső földek homokos talajúak voltak, azért írhatta joggal Bél Mátyás, hogy többnyire csak a népesség gabonaszükségletét teremték meg, eladásra ritkán jutott. Több helyen is említi a szőlőtermesztést. Csongrád megye ismertetésének általános részében ír a szőlőfajtákról, az ültetés és a művelés módjáról, a szüretről és a borokról. Informátorai szerint a szőlőkből — bár nemes fajták — nem elálló bort szűrnek, amelyek fél év alatt megecetesednek. Kevésnek találja a gyümölcsfát, viszont dicséri a görögdinnyéket: „1730-ban, amikor sehol sem látott az ember elég gyümölcsöt, itt voltak a legérettebbek és legnagyobbak." A káposzta- és a zöldségfélék a tájon „ritka nagyságúra" nőnek, ezért termelésük hasznot hozó, s végül csak említi, hogy „néhol dohányt is termesztenek," ami hasonlít a török fajtákhoz. Takács Lajos kutatásaiból tudjuk, hogy Csongrád megyei dohánykertészségek Bél Mátyás leírásának elkészülte után, a század közepén kezdtek kibontakozni. A szegediek „a szőlővesszőt a nyugati és az északi irányban elterülő kertekben mindenütt sík, mezei helyen, fellazított fekete földön,... fúró számára ... alkalmas talajon ültetik. Minden évben igen bő termést hoz. Jó, többnyire vörös színű, de azért kevésbé elálló bort terem." Hasonló minőségűnek tünteti föl a vásárhelyi borokat is. Csanád megye földje — Bél Mátyás tájékozódása szerint — termékenységét tekintve nem maradt el környezete mögött: „... sík földje búza és gabona termesztésére alkalmas, de a szőlőművelés sem hiányzik, különösen Makó városánál nemes és jóízű bor terem." Bél dicséri a makóiak mezei munkában megmutatkozó szorgalmát. Ennek tulajdonítja, hogy „mezőgazdasági javakban bővelkednek," emellett a rétek termékenysége folytán az állattartásban is kitűnnek. A termelési szférán kívül értékes feljegyzéseket köszönhetünk Bél Mátyásnak a javak felhasználásáról, a fogyasztás egykorú szintjéről is. Csongrád megye népe a 166