Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

Tisza-menti mocsarakban termo nádat nemcsak tüzelésre, hanem házak építésére is használta. „Kevesen építik házaikat rakott falból — írja a szegediekről —, a legtöbben sövényfalként (?) földbe tűzött nádat használnak. Előbb erősen, sűrű sorokban megkötözik, majd sárral tapasztják be és kimeszelik. Azt tapasztaltuk, hogy elsősorban a szegényebb magyarok és rácok tesznek így." Tüzelésre a nád mellett szalmát és szárított tehéntrágyát használtak — írja Hódmezővásárhelyről, de voltaképpen az egész, fában szegény tájra érvényesen. Tömör és pontos a Csongrád megyei nçp ruházatának jellemzése : „Egyesek szőrruhába vagy gyapjúba, mások bozontos juhirhába, az előkelőbbek közönséges posztóba öltöznek." Ám a felsorolás csak a férfi felső ruházat alapanyagairól teljes, nem szól a női viselet jellegéről és az ismereteink szerint elterjedt vászon ruhadarabokról. Figyelmet érdemel, hogyan viszonyultak a kortársak a szegedi magyar viselethez :„Mindenki szereti a magyar viseletet — írja —, még a németek is, bár különösen a rácok utánozzák a magyarokat, jóllehet valamivel hosszabb és értékesebb ruhában láttuk őket. Kiváltképpen a bosnyákok asszonyait csudáltuk, ahogy aranytól és ezüsttől ragyogó, díszes selyemruhájukkal sok nőt felülmúltak." A török alatti és a hódoltság utáni népességmozgás következtében több nemzetiségű Szegeden tehát a magyar viselet már a 18. század első felében mintaképpé, utánzásra érdemes példává vált. A szerb és bunyevác asszonyok színes selyemből varrott, arany és ezüst láncokat, címekkel megrakott ünneplő öltözete a jó másfél évszázaddal későbbi szemtanuknak — Csezy Mihálynak, Tömörkény Istvánnak — is föltűnt.

9 A népi táplálkozásról csak két futó benyomást rögzített Bél Mátyás leírása: a szegediekről írja, hogy „legtöbben, de főleg a szegények, halat esznek, hús helyett ez jelenti napi táplálékukat" — Csanád megye népéről pedig : „Táplálkozásuk és Öltözködésük a vagyoni helyzetnek megfelelően hol műveltebb, hol meg ismét silányabb." Mindkét megjegyzés Bél Mátyásnak — és adatszolgáltatóinak — a társadalom anyagi ellátottsága és anyagi javak szerinti rétegzettsége iránti érzékenységét jelzi. Ez a nyitottság és egyfajta humánus, emberbaráti szemlélet mutatkozik meg abban is, ahogyan a nép életmódjáról számot ad. Szeged lakóinak jellemzéséből egy döntően önellátásra berendezkedett népesség rajzolódik ki előttünk. „Munkával, gondoskodással és szorgalommal haladnak ugyan valamit, a megszerzett dolgot azonban inkább otthoni fogyasztásra kell használniuk mint eladásra. így aztán, mivel semmit sem tudnak pénzzé tenni, a meglévő is alig elég a saját fenntartásukra..." A szegénységet szerinte másfelől a természeti csapások okozzák:„Egyszer... az árvizek és kiáradások, máskor a madarak, rovarok és egerek pusztításai verik Őket." Az okmagyarázat nyilván nem teljes, — hiszen a javak egyenlőtlen elosztásának fo okát szerzőnk nem jelöli meg (ez nem is róható föl neki!) — de így is tanulságos képet ad egy alföldi város 18. század eleji népi önellátásáról, amelyet árutermelés híján a pénzgazdálkodás még alig feszített szét. Talán Bél Mátyás is érezhette, hogy a korabeli Szeged egész társadalmára ez a kép nem jellemző, ezért hozzáfűzte :„Mindenkiről azonban még sem mondanám ezt, ugyanis vannak olyanok is, akik valahogyan meggazdagodnak és jobb sorsot élveznek..." Itt minden bizonnyal azokra gondolt, akik nagy arányú marhatenyésztéssel és eladással, kereskedéssel és jövedelmező kézművesiparral foglalkoznak. Szeged népének megélhetési forrásait összegezoen így jellemezte :„A polgárok részint földműveléssel és állattenyésztéssel, részint marhakereskedelemmel és ruhaeladással, részint pedig kézművességgel és halászattal foglalkoznak." 9 Cserzy Mihály: Népviselet és népszokások Szeged vidékén. Néprajzi Értesítő 1906., Tömörkény István: Amik eltűnnek. In: Munkák és napok a Tisza partján. Bp. 1963. 272., A nép divatjai. Uo. 305. 167