Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

még egy nagyon jelentős tényező: az evangélikus polgárság és nemesség együttműködése a politikai életben, olyan módon, ami e korszak magyar társadalmi viszonyait igencsak megelőzte. Ha ehhez hozzáteszszük, hogy gazdasági politikai tekintetben komoly erőt képviselő tényezőkről van szó, akkor ennek a vallási érdekeken túlmutató együttműködésnek a jelentőségét méginkább méltányolhatjuk. És elmondható, hogy ennek a társaságnak a szellemi összekovácsolója éppen a városi líceumokban ténykedő értelmiségi réteg volt. Mint arról már szó volt, a felső—magyarországi evangélikus városok a 16. század közepétől kezdve fokozatosan hoztak létre egy olyan iskolarendszert, amely megfelel a kor európai színvonalának, és amelyet az idők folyamán állandóan fejlesztettek. A 17. század közepén hajtottak végre egy ilyen iskolarendszer módosítást. Fénykorukat a bécsi béke (1606) és 1671 között élték, a hanyatlást pedig nem belső okok, hanem a külső, brutális erőszak okozta. Nem véletlen, hogy a Habsburg kormányzat már 1671 előtt, majd később a 18. század folyamán is figyelemmel kísérte, és ahol tehette, ezen iskolák működését, bővítését, oktatási rendszerének fejlesztését akadályozni próbálta. A leglátványosabb összecsapás az udvar és az evangélikusok között az eperjesi kollégium létrehozása ügyében történt és gyakorlatilag az utóbbiak látványos sikerét hozta. Az eperjesi főiskoláról vagy kollégiumról szinte valamennyi pedagógiai történeti munkában említés történik, de sajnálatos módon mindig csak a nevelési rendszeréről, az ügy politikai jelentőségéről nem. Az evangélikus felvidéki városok a 17. század közepétől kezdve fogalmazták meg az igényt, hogy a meglévő iskolák mellé egy magasabb szintű, ha még nem is egyetemi, de a liceum rendszert meghaladó főiskolát hozzanak létre, amely a többi iskola számára az „anyaiskola" funkciót is ellátná. Ez az elképzlés eleve úgy merült föl, hogy az erdélyi és a dunántúli evangélikus egyház támogatásával, azaz közösen hozzák létre. A konkrét megvalósítás érdekében döntő lépésnek bizonyult az 1665-ben Kassán összeült tanácskozás. Ezen azonban nemcsak városok, hanem szép számban nemesek is résztvettek. A városok és az egyéb résztvevők nevei önmagukban is sokat mondanak, érdekes idézni: Gilányi János, mint gróf Thököly István követe, osgyáni Bakos Gábor, Tarkányi István maguk személyében, Keczer András Zemplén megye, Dessewífy Ferenc és Keczer Menyhért Sáros megye követeként, Madarász Márton Kassa, Gosnovicenus Mátyás Lőcse, Grünwald Salamon Bártfa, Guth Dániel Eperjes, Steiner Mátyás Szeben, Heidenreich (?) Késmárk és Herczey János Nagy—Bánya követeként vett részt.

25 Úgy döntöttek az ülésen, hogy az új intézmény megteremtése szükséges, és hogy a helye Eperjes városában legyen. Kétségtelen tény, hogy az elhatározásba közrejátszott az 1660-ban Kassán létrejött jezsuita akadémia ténye is. Az eperjesi főiskolának az volt a rendeltetése, hogy valami hasonlót biztosítson az evangélikusoknak, és mintegy ellensúlyozza a kassait.

26 Az ülés határozott arról is, hogy a felmerülő igen nagy költségeket a felvidéki, erdélyi és dunántúli egyházkerületek adományain túl, a hívektől, nemesi családoktól, továbbá külföldről gyűjtendő pénz segítségével kell fedezni. A gyűjtés komoly eredménnyel járt és rövid idő alatt igen jelentős összeg folyt be. A számszerű adatokon túl fontosnak és hangsúlyozandónak tartjuk az adományozók társadalmi összetételét, amely jól jelezte az evangélikus polgárság és nemesség együttműködését. A magyarországi és erdélyi mendikació 30 000 magyar forint, a külföldi gyűjtés pedig 20 000 fo25 Idézi MOLNÁR Aladár: A közoktatás története Magyarországon a 18. században. Bp. 1881. p. 332. és 519. 26 Vö. MÉSZÁROS István: Az isKolaügy története Magyarországon 996—1777 között. Bp. 1981. pp. 308; 366. 119