A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Régészet - Fábián Gyula: Újabb adatok a honfoglalás kori íjászat kérdésköréhez

Tapasztalatom szerint a legjobb anyagot a szarvas felületes és mély ujjhajlító izmainak a csánkra lefutó ínrostjai szolgáltatják. A szarvas ujjhajlító inában kereszteződés csak az ipszilon alakú elágazásnál van. A vékonyabb ujjnyújtó inak teljesen párhuzamos rostrendszert mutatnak. A nagyobb szarvasbikákból, a hátsó lábakból 30—35 cm hosszú inakat is ki lehet szedni. így egy íjkar csaknem egész hosszán egy-egy érintetlen szál fut végig az elkészítés után. Körülbelül 3—4 szarvas (mondjuk 12 db levágott láb) elég anyagot ad egy íjhoz. Az ín kidolgozását fokozatosan leegyszerűsítettem. Szükségtelen a török íjkészítésben említett savanyú tejben való áztatás. A száraz inat óvatosan meg kell kalapálni és kézzel, foggal és körömmel hosszú rostokat szaggat az ember. Majd úgy kell bánni az anyaggal, mint amikor a kendert tilolják. Vannak akik vasfésűvel húzgálják. Egy-egy íjkarra 35 g száraz inat kell számítani; középvastagítást, felhajlásokat beleszámítva 100 g ín nagyjából elegendő. Az ínrost felrakásában különböző iskolák lehettek a régi világban. Az egyik nép mesterei így, mások amúgy dolgoztak. Az ínrostok enyvezéséhez, jó ha van egy úgynevezett „csónak". Ebbe öntjük a híg enyvet (halenyv vagy bőrenyv). Az ínrostokat összerendezzük úgy, hogy egyik szál vége meszsze beérjen a másik szál kezdete fölé és kisebb adagokban beáztatjuk a a csónakba. Döntő a hígítás foka, a hőfok és hogy föltétlenül száraz ínrostok kerüljenek kapcsolatba az enyv kolloiddal. A száraz ínrostoknak kolloidot és nem vizet kell szívniuk. Forró enyvben a rostok összeugranak és tönkremennek. A hő körülbelül annyi, mint a langyos fürdő, 35—40°C. A viszkozitás: mint a hígan csepegő méz. Mindezt sokkal szakszerűbben mérni lehetne, de talán ez a leírás jobban viszszaadja a népi tapasztalatot. Mikor az enyv átitatta a nyalábokat, a fölösleges enyvet kinyomkodjuk és azonnal rétegesen felrakjuk az íjkarokra. Ha két réteget terveztünk a második réteget mintegy hathetes száradás után rakjuk fel. Érdekes egy ősi kínai eljárás is, amit szintén kidolgoztam saját használatra.

11 A készítendő íj hátoldalának megfelelő falemezt készítünk. Erre egy vékony bélhártyát húzunk. Miután ez megszáradt, kifeszült, ez lesz az ínrostréteg alapja. Az egynyalábban kiemelt, átenyvezett ínrostköteget erre helyezzük rá és kilapítjuk, elsimítjuk. Az enyves kilapított ínköteg rászárad a bélbevonatú karokra. A bélhártya csak azért kell, hogy ne az ideiglenes karokhoz tapadjon az ín. Egy hónapos szárítás után oldalt elvágjuk a bélhártyát és máris kész egy hosszú, makromolekuláris rostokból álló lemez. Ezt lehet felragasztani az íj külső feszítő oldalára, csak előbb a bélhártyamaradékot le kell kaparni az ínrétegről. Ennek az eljárásnak az íjak kisipari sorozatgyártásában lehet előnye, valamint abban, hogy sok nedves ínnal nem áztatjuk meg az íj famagját. Gyorsabban készül így az íj. A kínaiak a tarkószalagot is használták inazásra. Az olvasható néha olyan leírás az íj inazásáról, hogy a szarvasmarha tarkószalagját „nagy erővel préselik" az íj hátára. Itt a nagy erővel préselés kifejezés teljesen félrevezető. Az ínrostok száradás közben maguktól rázsugorodnak a faalapra. Összefoglalva : a lényeg az, hogy az íj külső vagy hátoldalára, ahol a nagy húzófeszültségek lépnek fel, kolloidba ágyazott hosszú rostok kerüljenek. A régi íjasmesterek természetes anyagokkal dolgozván tapasztalatból sok ezer éve tudták azt, amit most műanyaggal újra feltaláltunk: üvegrost szálakat poliészter gyantába ágyazva, ellenálló rugalmas szerkezet áll elő. 11 Laver, E., A Chinese composite reflex bow. Journ. Soc. Arch. Ant. Vol. 6. 1963. p. 7—9. 67