A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Művészettörténet - Szuromi Pál: A kifejezés bűvöletében (Varga Imre művészetéről)

kompozíciókkal, amelyekben egy szobrászgeneráció szellemi felszabadultsága, művészi útkeresése is kifejeződik. A művek tetemes részének formaadása Ferenczy Béni líráját, Medgyessy Ferenc vaskos tömörségét és Pátzay klasszicizmusát idézi, de mindemellett jelen vannak a merészebben szerkesztett; kubista, expresszionista tanúságokat kamatoztató művek. Varga Imre munkássága csak részben igazodik az általánosabb képlethez. Mint említettem: ő is formázta a csupasz, meztelen figurákat, Ő is kipróbálta az archaikusabb, szerkesztettebb szoborépítkezést, csakhogy pályatársainak jó része meg is rekedt ebben a klasszikumot és modernséget elegyítő' felemás stílusközegben. Igaz, Varga sem kerülhette meg ezt a stádiumot, ám nem lett belőle végállomás. A Magvetőt követő hat-hét év munkái mindenesetre még a klasszikus neveltetésű Pátzay tanítványt mutatják, másrészt pedig az önállósulni akaró, útkereső művészt. A virtuózán mintázott debreceni „Fekvő no" például egyértelműen az első passzushoz kapcsolható, de már a Zenét hallgató és Állapotos nőnél a klasszikus kiszámítottságot, harmóniát egy érdesebb, vaskosabb, archaikusabb előadásmód módosítja. A hatvanas évek elején aztán még inkább nekibátorodott az alkotó. Nagyvonalú leegyszerűsítéseket; konstruktív, kubisztikus formákat alkalmazott, s egy-egy művénél finom líraisággal telítette ezt a szemléletet (Fekvő fiú, Tihany; Gondolkodó, Budapest). Más kérdés, hogy végül is megoldatlanok e munkák, mert a szerkesztő, gondolati szobrászat tisztaságába még beleszólnak a klassszikus beidegződések. Ennek ellenére hasznosak voltak ezek az évek. Varga Imre sok-sok szakmai, technológiai tapasztalatot szerzett, ugyanakkor szemléletbeli, művészi szuverenitása is megerősödött. A gyakran és előszeretettel használt fémanyagok kezelése szinte szükségszerűen indukálta a frissebb, szabadabb formai megoldásokat, nem is szólva a kortárs művészet hatásairól. Az utóbb említett művekkel közel egyidőben, 1963-ban született például a Hommage á Shagall című kisplasztika, amelynek már semmi köze sincs a művészi felemássághoz. Furcsa, hogy Varga méltatói mindazonáltal alig vesznek tudomást erről a virtuóz megoldású hegesztett vaskompozícióról. Pedig valahonnan innen indul Varga Imre érettebb, önállóbb szellemiségű művészi útja. Nincs ebben a műben feszes kimódoltság, szakmai finomkodás, jelen van viszont egy sziporkázóan bátor szobrászi ötlet és egy jó felkészültségű, felszabadultan formáló alkotó. Chagall jellegzetes lebegő, szálló hegedűs figuráját látjuk az ugyancsak jellegzetes kupolás, keresztes motívumok társaságában, s a szaggatott, töredezett előadás valami jóízűen fanyar groteszkséget kölcsönöz a plasztikának Ezek a vonások a későbbi munkáknál is többször felbukkannak, mint ahogy a témaértelmezés is sajátságos jegyeket mutat. Varga pályáján mégis a Prométheusz lett a vízválasztó, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a művészet világában. Az alkotó is idegenkedik a merevebb sémáktól, ezt mondja egyik nyilatkozatában: „Én nem látok semmiféle fejlődést önmagam dolgaiban, s ha igen, kizárólag a gondolkozásom fejlődésében. Szerintem ugyanis lényegtelen, hogy valaki formailag fejlődik-e, eszközeiben vált-e vagy sem. Tökéletesen mindegy, hogy ki mivel fejez ki valamit. Egyetlen lényeges dolog van: hogy mit fejez ki és milyen színvonalon." A tartalmi, gondolati kérdések a dominánsak tehát Varga Imre szemléletében, bár az eszközök és a kifejezés dialektikáját naponta érzékeli az alkotó. Érezhette ezt egyebek között a hegesztett krómacélból készült Prométheusz fogadtatásánál, hisz heves vita bontakozott ki körülötte. Egyébként az 1965. évi nemzeti tárlaton tűnt fel ez a plasztika, s főként a formaadás, a technológia borzolta fel a konvencionálisabb, harmonikusabb megoldásokhoz szokott kritikusi és nézői idegeket. 391