A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Újkori történet - Lengyel András: Az államkapitalizmusba hajló szociálliberalizmus egy magyar koncepciója (Móra Ferenc 1918 végi politikai programtervezetei)

oldási terv — a szociálisan „föltöltött" megszervezett kapitalizmus reformok útján való megteremtése, mely később Nyugat-Európában, az Egyesült Királyságban s az Egyesült Államokban politikai gyakorlat lett —, nálunk mégis kudarcra volt ítélve. Paradox módon éppen amiatt, ami célként való kitűzését leginkább indokolta: a magyarországi fejlődés szervetlensége miatt. E fejlődési sajátosság ugyanis a társadalmi ellentéteket aszinkronikusan élezte ki; ami a „városias" Magyarországnak már kevés volt, azt a „magyar ugar" sokallotta. S ami az előbbi fejlődéséhez elengedhetetlenül kellett, az az utóbbinak gyakran már-már a létérdekeit veszélyeztette. Ez az ellentmondás szükségszerűen csak drasztikus formában, forradalmi (ill. ellenforradalmi) úton oldódhatott föl — s 1919-ben voltaképpen úgy is oldódott föl. A polgári demokratikus forradalom válságára a „kommün", majd az ellenforradalom lett a válasz. 7. Móra programtervezete így jelentékeny politikai erőknek a mozgását már nem tudta befolyásolni, ill. irányítani; programjának az adott történeti helyzetben igen szűk (s egyre szűkülő) lehetett a társadalmi bázisa. (Nem véletlen, hogy még saját pártjának tagjai sem fogadták el.) így érthetőnek, sőt szükségszerűnek kell tartanunk, hogy a politika alakulása hamar kiábrándította. 1919. január 7-én, Bodor Antalnénak írott levelében

20 már kedvetlenségének, sőt csalódottságának adott hangot, s már ekkor —jóval a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt! — arról írt, hogy megkezdte a „nagy retraite-"t, a nagy visszavonulást a politikából. Szerepvállalásáról ekkor már meglehetősen önirónikusan szólt („forradalmár úr"-ként emlegette magát), s a „belvárosi zsidókat" (értsd : polgárokat) éppúgy gúnnyal illette, mint a „külvárosi bolsevikeket". Sőt, levele szerint, mindaddig, amíg le nem mondott a Radikális Pártban viselt tisztségéről, „hihetetlenül lezüllöttnek érezte" magát. Csalódott tehát a polgárságban, mely nemcsak elvetette programját, de a radikális fordulat kivédésének fontosságát sem ismerte föl, s csalódott a „külvárosi bolsevikiekben" is, akik éppen azt a radikális fordulatot készítették elő, amit ő mindenáron el akart kerülni. Természetesen, ez a csalódottsága (bár a Tanácsköztársaság bukása után igen éles formában tetőzött), sokáig nem lett hangsúlyos motívum írásaiban. Sőt, mint 1919 januári-májusi publicisztikája mutatja, a változó helyzethez is igazodni próbált.

21 1919-es tevékenységének értékelőit, akik — furcsa módon — nem hittek későbbi önértelmezéseinek,

22 írásainak, beszédeinek csak azokat a részleteit hangsúlyozták, amelyek a Tanácsköztársaság melletti állásfoglalásának voltak minősíthetők, — ez vezethette félre. Pedig tárgyilagos mérlegelés után el kell hinnünk Mórának, hogy a Mementó s más ilyen cikkei „reálpolitikai" indítékú cikkek voltak, s végső soron nem egyebek a — bármiféle — diktatúrától való óvásnál. Móra ezért hangsúlyozhatta —nyilvánvaló taktikai túlzással — a Tanácsköztársaság vértelenségét, a proletárdiktatúra igazságosságát, ezért akarhatott riasztani Lyon példájával stb. E taktikázása azonban nem vált be: cikkét (Mementó) a szegedi polgárság éppenhogy diktatúrára való fölszólításnak tekintette,— s írásait furcsa mód még a kései kutatók is a forradalmi szilárdságra látták példának.

23 Politikai szerepvállalása így eleve kudarcra volt ítélve. Persze diktatúra-ellenessége igazában csak 1919 augusztusában mutatkozott meg. Ne utána, hanem elébe című, a Szegedi Napló vezércikkének szánt, de mindmáig 20 Móra Ferenc levelezéséből, 87—88. 21 Vö. Vajda i. m. 105—124. 22 Vö. Péter L., i. m. 190—191. 23 L. erre Móra Ellenforradalom Szegeden с írását, valamint Vajda kommentárját: Vajda, i. m. 117—118. Vö. még: Péter L., i. m. 191. 295