Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
vendégektől, nem ültetik föl a festett kocsira, mert nincs ahová vigyék. Nincsen új otthona, nem fogadják szerető karok a vőlegény házánál. Macska fekszik a tűzhelyen (azaz nem ég a tűz, nem készül a lakoma), nincs ott lakodalom meg vigasság! Hazamegy hát a legény, mintha csak akasztani vinnék. Szegény szorongva, búsan bevárja az alkonyt, virágos kalapját a szemére csapva, két legénypajtásával megindul a menyasszony háza felé. Az utcákon végig, amerre elhalad, minden ház előtt kinn állnak, gúnyosan súgják utána: szegény gyalogvőlegény! Hát még ami a lagziban rá vár, olyan könnyfacsaró. A legutolsó apátlan, anyátlan legény nem adja erre a fejét. Rokonához, könyörülő hívekhez fordul: segítsenek rajta, nem lesz senki csúfja." Ennek a patriarchálisabb időszaknak jellegzetes ünnepi vacsorája volt első fogásként a dercéshurkaleves: birkabélbe töltött áztatott kenyér és derce, azaz finomabb korpa, amelyet húslevesbe főztek bele. Ha zsírban még külön kisütötték, akkor birkakóbász, birkahurka, kinyérkóbász, Padén kinyereshurka néven emlegették. „Ennek utána asztalra adatik — írja 18 egy tanyai vendégségről Tömörkény — egy csomó fehér sült kígyó, kire mindenki, kik vele nem ismerősek, idegenül néznek. Ez a birkakolbász, mely azon szakácsi furfangból keletkezik elő, hogy tejes kenyérbelet töltenek birkabélbe, s azután megsütik. Aki szereti: annak igen jó étel." Már nekünk nem volt alkalmunk enni. Sok helyen pacalleves került asztalra. Főztek bele dercéshurkát is. Ha marhát vágtak, akkor köménymagos húslevest főztek, ebbe meg zsömlét szeltek. A kifőtt marhahúst utána tejestormással tálalták föl. Ezt követte a paprikás, majdpedig a keményre főtt, olykor mézzel ízesített köleskása, amelynek eredeti mágikus-kultikus jellege kétségtelen: az emberi termékenységet akarja biztosítani. A kását Tápén a kásástál néven is megkülönböztetett cseréptálba rakták. Forró vajjal, mézzel megöntözték, cimettel, vagyis fahéjjal ízesítették. Mint mondogatták: mögbabozták. Ez a szó is kultikus célzatokról tanúskodik. A szakácsasszony a kanál hegyével virágot, rozmaringot, levelet is formált a kása tetejére. Voltak vendégek, akik annyira szerették, hogy más fogáshoz hozzá sem nyúltak. A kásapéz szedéséről később esik szó. A kölesbe olykor birkahúst is főztek. Ilyenkor a paprikás elmaradt. Nyilván ez volt a legarchaikusabb lakodalmi húsétel a szegedi tájon. A vacsora utolsó fogása volt a sütemény : a vendégektől hozott és felszolgálásig a mestergerendára dugott kőttesrétes, bélös, és a nagyméretű tutuperec. A süteményekben átmeneti és helyi változatok természetesen adódhattak, de ezekről már nagyon keveset tudunk. Ilyen volt Padén a gurábli néven emlegetett, formákba szaggatott piskótaszerű sütemény, amelyet elsősorban lakodalmi ajándékba szoktak vinni. Az utolsó 80-100 esztendő alatt alakult ki a lakodalom zártabb, modernebb étkezési rendje, ami nyilvánvalóan összefügg a paraszti árutermelés kibontakozásával, és a nyomában járó egyenletesebb vagyoni viszonyokkal. Az örömszülék elvileg már mindenről maguk gondoskodnak, nem számítanak az összehordásra. Sajátosan keverednek az új konvencióban természetesen a régi, hagyományos elemek (fontoskalács, húsleves, paprikás) az új polgári szállománnyal (pecsenye, cukrászsütemény, szódavíz). A gazda, illetőleg örömapa a lakodalomra birkát, esetleg fiatal marhát, egyidős aprójószágot nevel. Ha nincs módja rá, akkor megbízható helyen, jóismerősnél, mészárosnál gondoskodik róla. Régebben vigyáztak rá, hogy egész jószág húsa kerüljön asztalra, tehát hogy ne darabban, kilószámra vásárolják. Ha magának nem termett, tanyán beszerzi a finom bort is, amelynek nem szabad erősnek lennie, mert a korai ittasság megzavarná a tisztes lakodalmi együttlétet. 18 A Szent Mihály a jégben 369. 93
