Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

LAKODALMI ELŐKÉSZÜLET Sütés-főzés Lakodalmat régebben csak újságkor, azaz holdújuláskor, a tápaiak holdtöltén szerettek ülni, hogy a hold módjára a fiatal pár élete is teljesedjék, gyarapodjék. Itt nyilván még ősi matriarchalis hagyományok érvényesüléséről van szó. A lakodalomnak jelentős előkészületeihez tartozik az ételről, italról való gondoskodás. Hagyományvilágában két réteget, szinte gazdasági fokozatot különböztethetünk meg. A régebbi még a parasztélet önellátó készségéből, a kölcsönös segítség szelleméből bontakozott ki, de nyilvánvalóan az emberi szegénység is befolyásolta. Nyomaival falun, tanyán még manapság is találkozunk, de most már nem annyira társadalmi kényszer írja elő, hanem az ajándékozás, hozzájárulás nagylelkű szándékából fakad. A lakodalom méltó megülése, az ünnepi reprezentáció eredetileg csak a közösség: rokonság, szomszédság vállvetett erőfeszítésével volt lehetséges. így a húslevesbe való tyúkot úgy hordták össze a leendő vendégek. Az ilyen aprójószágnak vágó a jázovai neve. Ezek más-más korúak lévén, bizony sokszor nem egyenletesen főttek meg. A le nem vágott baromfi az újpárat illeti. Úgy adták össze a bort, lisztet, tojást, sőt a kenyeret, kalácsot is közös munkával dagasztotta, sütötte az asszonynép. A vacsora harmadik fogásául szolgáló finomabb süteményt, főleg rétest, bélest, az egyes házak, tehát meghívott háznépek asszonyai sütötték. Maga a lakodalmas ház jóformán csak a borról, kásáról és a paprikásnak való jószágról gondoskodott. Hajdani vőfélyek meghívás alkalmával lelkére kötötték mindenkinek, hogy kést, kanalat pedig hozzon magával. Ez a felszólítás nekünk furcsának tetszik, pedig nagyon helyénvaló volt. A régi időkben még nemesi családoknak sem volt nagyobb vendégeskedéshez elegendő evőeszköz-készletük. Egyébként még pár évtizeddel ezelőtt is egy tisztes tápai lakodalomban a kanál volt az egyetlen evőeszközünk. Voltaképpen a cudar szegénységgel függ össze a szabadlakodalom hajdani sövényházi, tápai hagyománya is. Ilyenkor a mátkapár bizony bevallotta, hogy nincs módjában az illendő hívogatás és vendéglátás. Aki megtiszteli őket, az vagy előre küld, vagy visz magával ételt, italt. Úgy is történt, hogy a vőlegény a vőféllyel mégis kocsira ülve elment hívogatni, de megmondta, hogy csak szabadlakodalmat tud tartani. Ilyenkor mindjárt a kocsira is rakták az ajándékul kapott vendégségre valót. Palotás Fausztin éppen száz éves sövényházi élmények alapján idézi föl a gyalogvőlegény alakját. A szóról ugyan más értesülésünk nincs, mégis annyira beleillik a hajdani feudális környezetbe, és egyrészt népünk magárahagyatottságát, másfelől a parasztgőg könyörtelenséget olyan klasszikus biztonsággal idézi, hogy föltétlenül hitelesnek fogadhatjuk el. A gyalogvőlegény tehát olyan vőlegény volt, aki nem tudott családi tűzhelyet teremteni a feleségének, és így esküvő után őt vitték haza a lányosházhoz. „A lányosháznál utcát fordít — írja

17 Palotás — a vigasság, a lányok már a sortáncot is elvégezték, de a menyasszonyt nem öltöztetilf föl selyemruhájába, nem búcsúztatják el a háziaktól, a 17 Palotás F., Az én édes otthonom. 42. 92