Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Kovács János XX. sz. eleji leírása

35 igen találó és szemléletes : Lassanként gyülekeznek a legények meg a lányok. A legények előre nézegetik, kit húzzanak el, ha rázendül a nóta. Ekkor megindi Inak a lányok felé, néhány kacskaringós táncmozdulattal. Azután odaérve a lányokhoz, akik a sátortól kissé távolabb, a bejáratnál várakoznak, megérintik a kiszemelt lány kezét, vagy megfogják a karját, esetleg a kötőjét. Erre a lány megy utánuk, a sátor alá, ahol táncra fogóznak össze. A legény átfogja a lány derekát, ez pedig vállán öleli a legényt, vagy baljával fogja csak a legény a lány derekát, jobbjával pedig a lánynak az ő vállára tett karját fogja gyöngéden. Lassan előrehaladólag lépnek egyet-kettőt, majd ismét egyet vissza hátrafelé. Közben-közben csöndesen, simán jobbra-balra egyet-egyet fordulnak, majd ismét haladnak tovább körbe a tánchely vagy szoba nagyságához képest. Ha sokan táncolnak egy kisebb teremben, akkor a lassút meg a frisset is, majd csaknem egy-két méternyi téren táncolják, mozogják végig. A lassú táncban élénkebb mozgást csak a nagyobb térségű tánchelyen s csak akkor látunk, ha maga a táncnóta is élénkebb ütemű, ilyenkor sokkal hullámzóbban lépkednek előre-hátra és élénkebb a fordulás is. Az ilyen élénkebben táncolt lassúban sokkal többször fordulnak, mégpedig nagyon kedves negéddel és méltósággal a legény, a leány pedig szemérmes odasímulással nyugodtan fordul s egy világért föl nem pillantana a legényre, aki kackiás ügyességgel üti össze közben-közben sarkantyúját a nóta ütemére. Mikor a zene frissbe megy át, akkor rendesen csak lassan lépegetnek a táncolók ide-oda, pöngetve a sarkantyújukat, majd aztán, hogy belekap a cigány a nóta friss menetébe, csakhamar élénkebben-élénkebben hullámzik a táncosok tömege, de a törvény és szabály nélkül táncolt frisset leírni teljesen lehetetlen. Ki-ki vérmérsékletének meg táncolási tudásának szabad menetet engedve, a gyors ugrálással kezdődő táncot nagyokat dobbantva, ide-oda hányt, vetett, merész mozdulatokkal járja. El-elengedi a leányt, megveregeti a csizmaszárát, nagyokat hajlik előre. Aztán kevélyen hátraszegi derekát, majd a felsőtestnek kevély ringásával büszkén lépeget, s egy gyors mozdulattal kígyózólag cserélgeti lábaszárait. Közben-közben összepengeti a sarkantyút, és düledező lépéseket hol jobbra hol balra lejt, kalapját majd a szemébe húzza, majd-majd ismét följebb tolja. Meg-megrengeti a karját feje fölött és összeveri a tenyerét — ne kedvem ne — és egyéb táncszókkal bíztatja magát... A leány a kedvével alig bíró táncos legény mozdulatait mintha csak a szemével kísérné, könnyedén lépeget ide-oda. Majd egyet-egyet fordul, de rezeg minden idege, tűz van minden mozdulatában és érzelem ég az arcában. Csakhamar egybefogóznak ismét és simán, de gyorsan forognak. Az ügyesebbek jobbra is, balra is egyformán megforgatják a lányt és egy hirtelen öleléssel fölemelik, ezzel fejezve be a gyors forgást. Martin György Tápé tánchagyományairól írva kiemelte a tápai csárdásnak ama jegyeit, amelyek az Alföld viszonylag egységes csárdásaitól megkülönböztetik. Ezek: sajátos terminológia, a darudöbögős motívum, és a rezgőmozgás. A történeti anyag és az újabb gyűjtések nyomán elmondhatjuk, hogy ezek a sajátosságok az egész szegedi tájra jellemzők. Bővebb kifejtést kíván a darudöbögős, másként darudübögős. A név a darvak táncát idézi, de nem pantomimikus mozgást takar. Táncaink archaikusabb mozgáskészletéhez tartozik. Réthei Prikkel Marián azonosítja a régi szegedi kutyakopogós tánccal, amely Ferenczi János följegyzése szerint a csizmadialegények kedvelt tánca volt. Kovács János röszketős, illetőleg rácos néven emlegeti. Rosszallólag írja; „A szegedi nép méltóságos és simán haladó tánca közé újabban egy rácosnak nevezett, reszkető ugrálással lejtett tánc is vegyül..." Napjainkban röszkedtetős, dorozsmaisos néven is emlegetik az idősebbek. Alapformája a kétlépéssel kombinált ugró, sarokról talpra dobbantó, de hegyezővel, vagy lengetővel való összetételben sem ismeretlen. Leggyakrabban nyílt fogásmóddal, azonos vagy ellenkező kézzel való összefogódzással járják nők és férfiak egyaránt. Ritmusa: tá, tá, ti-ti, tá. Martin szerint e motívum alapformája azonos a sokác kóló alapmotívumával, és ez bizonyos délről áramló hatásra enged következtetni. Föltételezésének alapot adhat, 35 Kovács 459. 921