Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

„Az öreg szálas, magas, morózus ember. Éppen veszekedve ült a padkán, a barnára festett kemence mellett... Előhozta a dudát. Kint járt érte a kamrában vagy a padláson. Mondta a menye, hogy már egyszer eldugta tél elején, hogy többet sose veszi elő, míg él. De most azért előhozta. Hát tessék mögnézni, ez a régi szögedi duda. Egy nyaláb bőrcsomót adott a kezembe. Derékon át volt kötözve szíjakkal, és a tetején valami különös fafaragás volt, hasonlatos valamely hindu bálványhoz, merev, rideg, kegyetlen, japáni szemvágású női fej : kifestve, bizarr és ijesztően régi, keleti, mongolkori emlék. Hol vette ezt? Faragtam. Körtefából. Harminc esztendeje vagy negyven. Én faragtam... Sok pénzt kerestem én evvel. Ezt a házat is evvel kerestem. Mégse akarnak mögböcsülnü... Meg-megnyomintotta jobb könyökkel a fújtatót, és bal hóna alatt kövéren kezdett duzzadni a bárány. Már sivító kis szuszogások, fájdalmas lihegések is kezdtek kijönni belőle... Nekivetette hátát a falnak és a szemét félig behunyva megriasztotta a dudát. Nyers, vadszagú, sok jajjú visongás tört ki, mintha tíz ördög bődült volna meg egyszerre... Aztán megeredt a nóta. Mintha a pusztán elfogott lelkek dolgoztak, jajgattak volna a nyúzott bárányban. Különös, ideges mozgás lepte meg az embert, egész testében, amint két könyökkel, kitartóan dolgozott a dudán, és hosszú, csontos ujjaival kapkodott a sípon. Mint a saját tüdejéből, úgy nyöggeti ki a báránybőrből a dalt és lassan vérszín futja el az arcát... Bólogat és fejjel ütögeti a taktust. Aztán elnyitja nagy, fogatlan öreg száját és rá is kezd a dalra : Ha kend tunná én bús életömet, Éjjel-nappal siratna kend engömet..." Nem véletlen, hogy a századforduló táján annyi író figyelt föl a szegedi dudásokra. Számukra a dudás-dudálás mágikus, szilaj, és már mindenképpen egzotikus furcsaság. Újkígyóson utoljára már a koldusok kéregető hangszere lett. Sövényházán máig emlegetik Róca Matyi dudást. Mindig vele volt a felesége is, aki énekszóval kísérte. Hallottuk még Szőregen Hulmán József, Mórahalmon Kismaréi Lukács Illés, Domaszéken Varga Ferenc, Csatló Papp Ferenc, Kószó István, Nagypali András, Hődör János, Simon János, Röszkén Vízi Matyi, Fodor Péter, Szűcs József, Rúzsában Klinkó István, Savanya Horváth István, Katona Mátyás, Fúrús György, Csipak András, Szögi Pál, bent a Móravárosban Pecsönnye Jóska, (becsületes nevén Vecsörnyés József) régen elhalt dudások nevét. Varga Vince a szegedi tanyákról került át öregségére a halasi földre. A továbbiakban az utolsó három szegedi dudás emlékezéseire támaszkodunk, akiket 1967, 1968-ban még alkalmunk volt meghallgatni. A hangszer részei : a sípszár, tömlő, bordó, fújtató. Az egyes alkatrészek csapos összeillesztése kóc és viasz segítségével történt. A sípszár ritkább nevén korona/a kemény fából faragott és fúrt, középen vékony fallal elválasztott, kettős cső. Fontos része a síp, „mert azon vöszi ki az embör a nótát." Elöl öt, hátul egy lyuk van rajta. A kontrasíp egyetlen lyukán a kisujjnak kell billegetni. A lyukak ovális alakúak és különböző nagyságúak. Jobb- és balkezes hangszert ismernek aszerint, hogy a dallamsíp melyik oldalon helyezkedik el. A jobbkezesnek bal oldalon, a balkezesnek fordítva. Mindkét formát egyaránt ismerték. Geometrikus mintával díszítették, olykor gyöngyház berakással. A sípszár toldaléka a csikó, más nevén pipa. A hangolás eszköze az igazító. Szaruból készül. Lánccal vagy spárgával erősítettek a sípszárra. Hangolás közben a viaszt adagolják vele a dallamsíp végén lévő hosszúkás nyílásba. A síp két nyelvsíppal szólalt meg, melyet ólomból öntöttek nádba, majd gyári klarinétnyelvvel/onje/i;e/ré£, vagyis spárgával hozzákötözték. Mindig több sípot tartottak készenlétben, mert könnyen elromlott. A sípszárat a fej, féj, illetőleg a benne lévő tágas, derékszögű fúrat köti össze a tömlővel. A fej, mint mondottuk, kosfejű volt, később férfi- vagy menyecskefejű, a természetes színeknek megfelelően. A tömlő a levegő egyenletes áramlását biztosította. Díszítették, ruhát, szalagot adtak rá. Többnyire birkából, később kutya- sőt nyúl-, macskabőrből készült. Hogy az állat bőrén ne keletkezzék lyuk, megfojtották, fölakasztották és igen óvatosan nyúzták meg. A szőrt nem mindenki hagyta rajta. Erős, sós vízben leáztatták, majd sámfára húzva szárították. A puhítás szintén sós vízben történt, faggyúval is kenegették. Molyok ellen pipával füstöltek bele. A kikészített bőr nyitott hátsórészét kifordítva összeráncolták, összeszödték, majd szorosan megkötötték. Kupakszerűen puha bőrdarabot is kötöttek rá. Ha a tömlő dudálás közben kilyukadt, a helyére fagömböt, csigát tettek bele és a bőr visszáján jó erősen megkötötték. 588