Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Tömörkény családi visszaemlékezések alapján írta,

41 hogy egy ember sem került elő a tettesek közül. „Pedig valami harmincan voltak a lovas emberek, akik Palásthyt megtámadták a házában és a harminc betyár közül egy sem került volna kézre? S ha vagy egy kézrekerült, a többi titkát meggyónta, miért nem mondta el ez is? Továbbá, hogy hova lehettek a drága arany és ezüst marhák? Utóbb aztán elfeledték az ügyet és nem beszéltek róla. Palásthy — folytatja Tömörkény tovább — hatalmas úr volt. Kormányzója, illetőleg tiszttartója egy rengeteg uradalomnak. Ő maga igen egyszerű sorsból küzdötte fel magát erre a nagy állásra, fiatal korában iparosságot tanult. Délceg és igen szép ember volt. Nagy tekintélyt tartott, amihez az azon idők külsőségeit is felhasználta. Ha a városban járt valami dologban, mint például dohányt átadni a kereskedőnek: kardos, tarsolyos huszár vitte utána három lépésnyire az aktákat s ezen huszár után megint egy kardos, tarsolyos huszár következett, aki a dohányzacskót, s a három nagy tajtékpipát vitte..." Mint már máshol bővebben fejtegettük, a negyvennyolcas törvény a jobbágyokat fölszabadította. Úgy volt, hogy azoknak bizonyos földeket át kell majd engedni, amin eddig is éltek. Ez a jobbággyal meg is történt, annak joga volt hozzá. De nem volt joga a szerződéses telepeknek... Hogy ezt a bajt Palásthy elkerülje, föloszlatta a dohánytermesztő telepes községeket (Sövényháza, Hantháza, Hatrongyos, Kűtörés, Pitricsom). S azoknak, kik már félig-meddig gazdaembereknek vélték magukat, tova kellett menni. A hajlék lemaradt a fejük fölül, csak a vándorbot maradt meg. Ezek voltak az előzményei annak a rémes esetnek, ami Palásthyt érte. E tönkrejutott emberek ölték meg, de pénzéhez, értékeihez nem nyúltak. NYOMORÚSÁG AZ ÉLETÖM. Keserű tapasztalataival szinte a bujdosó kurucok énekeit idézi föl bennünk : Nyomorúság az életöm, Házamon rongyos a födél, A sok adót fizetgetöm. A gólya is rászállni fél. Nincs ki enyhítse sorsomat, A sok adóm súlya alatt Van ki nevelje bajomat. Házgerendám majd rám szakad. Sok úr csak lábát lógatja, Gyermekömet nem kűdhetöm, Mégis van zsíros falatja. Hogy tanuljon, jaj, fáj neköm! Neköm föltörik tönyerem, Nincs mit akasszak nyakába, Mégis alig van kinyerem. Nem kűdhetöm oskolába. Nincs kinyer, nincs sóravaló, Itt az ünnep, itt a karácsony, Mind elvitte a porció. Bor és kalács sok asztalon, Szömömbül ha nem hull könnyem, De néköm nincs karácsonyom, Sótalan őszöm kinyerem. Még kinyer sincs asztalomon. Szolgabírót nem töhetök, Néköm hát nem édösanyám Mégis neki én fizetők. Magyarország, csak mustohám. Engöm hajinak tőtni gátat, Mögváltozik majd egészen, Mégis én fizetők vámot. Tudja Isten, mikor lészen? Ez az apácai szöveg

42 Kálmány gyűjteményeiben még öt változatban jelenik meg : Pusztaföldvárról, a temesközi Magyarszentmártonból, Szőregről, tehát szegedi gyökérzetű falukból, továbbá magáról Szegedről. Úgy véljük, hogy a nóta élményhátterét a dohánykertész szegedi nép tudatában elsősorban az a nagy gazdasági válság magyarázza, amely az 1851. évi dohánymonopóliummal, önkényuralmi zaklatásokkal rászakadt. Maga a nóta Dégh Linda kutatásai szerint az egyébként nem jelentős Losonczy Lászlónak, Arany János nagykőrösi tanártársának költeménye, illetőleg ennek 41 Új bor idején 191. 42 Műköltői eredetű. Losonczy Lászlónak (1821—1879), Arany János nagykőrösi tanártársának verséből villámgyorsan folklorizálódott. A szegényparasztság ösztönösen megérezte benne új társadalmi sorsát : az agrárproletárrá kényszerülést. 538