Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

SZÓMÁGIA A nyelvnek a nép érzése szerint bizonyos körülmények és föltételek mellett mágikus ereje van. Innen az eskü, fogadalom ünnepélyes komolysága is. Ez a fölfogás lényegében az imádság lélektanával rokon, továbbá abban a primitív képzeletvilágban gyökerezik, amely a kimondott szónak erőt, sőt kényszerítő hatalmat tulajdonít. Ezért van az, hogy régivágású öreg szegedi parasztok máig megborzadnak, ha átkozódást, különösen anyai átkot hallanak. így ha valakit fenével ötetnek, azt hiszik hogy az átok megfogan. Ezért nagy idejű tápaiak még arra a fiatalra is keményen rászóltak, aki a jószágot fenével etette, szidalmazta. A húsát ugyanis egyszer majd ember eszi meg, akit így a fene, vagyis szörnyű bőrbetegség könnyen kikezdhet. Innen van az is, hogy jámborabb lelkek valósággal szenvednek, ha Istent míveltetik, azaz Isten csúffátett nevével káromkodnak és trágár cselekedeteket tulajdonítanak neki. A káromló szóval ugyanis Istent gonoszul mintegy odaigézik, aki méltó haragját nemcsak a bűnösön töltheti ki, hanem azokon is, akik kénytelen-kelletlen hallgatják, sőt csapásaival bosszút állhat a családon, nagyobb közösségen is. Ezért engesztelésül a társadalom szigorúan büntette a káromkodókat. Különös módon Tápéról már a XV. századból van írásbeli följegyzésünk.

9 A Kapisztrán János újlaki sírjánál 1460 táján megörökített csodatörténetek között olvassuk, hogy egy Mihály nevezetű tápai legény szüntelenül káromolta Istent, Szűz Máriát és a szenteket. Megrettenve és kétségbeesetten már el akarta magát pusztítani. Hiába könyörgött János testvér sírjánál, hiába imádkoztak rá a papok a feje fölött az Evangéliumot. Továbbra is állhatatos bizalommal könyörgött a szent baráthoz lelkének nyugalmáért, amelyet azután el is nyert. Ebből világosan kitűnik, hogy Mihály tudatában a kimondott káromló szó, átkozódás úgy élt, mint amely meg is fogan. A legény úgy érezte, hogy magára idézte a mennyország népének haragját, ítéletét. Erre a szorongásra talált a sírnál enyhületet. Régebben országos törvények is büntették, de helyi rendelkezésekkel is tilalmazták. így a városi tanács és a várparancsnok abban a rendeletében (1720) amely a közerkölcsöt a tisztes élet érdekében szabályozza, többek között azt is lelkére kötötte a népnek, hogy ne káromkodjék: Az Úr Isten ellen való nagy káromkodások magyar nyelven atta teremtette nemkülönben rác nyelven magok szokásuk szerint és ezek által az Úristent haragra gerjeszteni keményen tiltatnak. Akit pediglen effélékben tapasztaltának elsőben az templom előtt 50, másodszor 100 pálcával megverettetnek, harmadszor pediglen minden személyválogatás nélkül 12 Forintra megbüntettetnek™ A tanácsi jegyzőkönyvek sok ilyen büntetésről számolnak be. így 1720-ban minthogy Kocsis János és Kátai Miska cíviseink Isten és világ törvényeit megvetni és általhágni, hogy tudniillik: „Istennek nevét Hiába ne vegyed!" Bizonyos csel-csap és mintegy trágár beszédeket Isten Ő szent Fölsége személye megsértésére előhozni, másoknak megbotránkozására nem félemledtek. Azért, hogy az Hlyeién rossz beszédektül mások is magokat óvják és oltalmazzák, másoknak példájára egyik-egyik 2-2 forintokban marasztaltatnak. Nemkülönben Osgyániné bizonyos rossz istentelen szitkaiért 2 forintra büntettetik. Osgyániné azonban nem foglalta magát jóba. 1722-ben már újra találkozunk a nevével: Osgyáni Istvánné Kérdő Anna már ennek előtte is rossz istentelen nyelvességért — ki is nem gondolván Isten és világ törvényeivel, sem azoknak büntetésével — rútul káromkodott. Amint ennek előtte is bizonyos büntetést szenvedett most ismét reiterálta (megismételte). Jóllehet ugyan más büntetést is megérdemelne, , * Szeged reneszánsz kori műveltsége 121. 10 Kovács 333. 410