Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
ízeit egészen a század végéig megőrzi, sőt az ottani írásbeli gyakorlatban, irodalmi életben is érvényesíti. 3 Lehetséges, hogy ezzel a hódoltsági; szegedi, délvidéki elvándorlással keletkezett a szenei* és abaúji 5 ö-ző nyelvjárássziget is. A szegedi népnyelv irodalmi forrásaiból, így a XVI. századi írástudóinkról, továbbá hódoltsági és barokk időbeli sorsáról nagyobb összefüggésben a Szegedi Szótár (Bevezetés) és „Szeged reneszánsz kori műveltsége" emlékezik meg. A szegedi nyelv tudatos megfigyelése, irodalmi alkalmazása a fölsővárosi Dugonics András föllépésével kezdődik. Sajnos, az ő gyűjtői tevékenységéről és stílusának, nyelvkincsének szegedi gyökereiről eddig kielégítő tanulmány nem készült. Különösen az Etelka tanulságos számtalan szegedi provincializmusa és szócsoportja miatt. A Példabeszédek és jeles mondások között is bőven olvashatunk ma is élő helyi szólásokat. Ma már sajnálhatjuk, hogy a XIX. század fordulójának nyelvi és szellemi megújhodása folyamán érlelődő köznyelvünkre Dugonicsnak nem lehetett jelentősebb hatása. A modern magyar nyelvhasználat irodalmi és elméleti úttörői, a nyelvújítás irányító munkásai nem merítettek kellő ihletést az ö-ző tájszólás színesebb, zeneibb, melegebb hangszíneiből. Ezzel pedig elkerülhettük volna a mai irodalmi és köznyelvnek az e-szerű hangok túltengésével annyiszor jelentkező egyhangúságát. Az újabb kutatás mutat rá Kazinczy körének, egyes tiszántúli nyelvművelőknek elfogult szemléletére, húzódásuknak ösztönösebb okaira. Úgy látszik egyes protestáns írók az ö-zés terjedésében — írja 8 Benkő Lóránd — a katolikusok nyelvi előrenyomulásának nyomát látták," nyilván az ö-zés kelet-dunántúli és Szeged vidéki jellege miatt. Tanulságosak ebben a vontakozásban Földi János megjegyzései, aki Dayka ö-ző tervezetéről szólva, ezt írja Kazinczynak: „Te pedig, barátom ne engedd magadat az ilyenek által eltsábítani. Ezt egyedül magadnak írom, fogjuk köz erővel a dolgot, nehogy a pápista magyarság, a kiké mindazonáltal nem a legtisztább magyarság, felsőségre emelje magát, és a nyelvben is, mint egyebekben is, törvényt osszon." A mai kutatások ezzel szemben azonban éppen az ö-zés archaikus gyökérzetére és annyi református tájunkon, városunkban való virágzására mutatnak rá. Ismeretes, hogy Dugonics a népiség fölkarolásával irodalmi irányt teremtett, ő maga is a magyaros iskola klasszikus úttörője. Ennek országos jelentőségéről és viszontagságairól itt nem szólunk. Csak röviden arra utalunk, hogyan határozta meg szülővárosának szellemi életét, főleg pedig az utána következő nemzedékek nyelvi érdeklődését és munkásságát. Említésre méltó az alsóvárosi kolostor viszontagságos életű, érdemes szerzetesének, Takáts Raphaelnak (1749—1820) igen ritka szótára (1791), amelyet szakirodalmunk Toldalék néven tart számon. Tájszavainak tekintélyes része máig él a szegedi népnyelvben. Dugonics hatása alatt lát munkához nyelvjárásunk kitűnő korai kutatója, Nátly József (1801—1871) is, aki sógorával, Maróthy Mátyás (1791—1850) literátus szegedi mérnökkel összefogva a nyelvújítás túlzásaival veszi föl a küzdelmet. Külön értekezésben a nyelvi megújulás fő forrásául a népnyelvet ajánlja. Tovább megy azonban a tanácsadáson, mert mindjárt máig mintaszerű szegedi tájszógyűjteménnyel is előáll. A megalakult Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő programjába, később a Nyelvőr és a Tájszótár gyűjtői közösségébe Csaplár Benedekkel az élükön a szegedi nyelv piarista búvárai is számosan kapcsolódtak bele. 7 3 Szeged reneszánsz kori műveltsége 92. 4 Szene, Rété, Magyarbél, Boldogfa, Sárfő, Pusztafödémes, Királyfa, Zone, Hegysúr, Fél, Jóka, Eberhard. Kovács László szlovákiai kutató még néhány falut is ideszámít; Kulcsámé Sz. Zs., Ö-zés a Pozsony vidéki szenei nyelvjárásban. MNy. 1978,229. 5 SzemkőA., Egy abaújmegyei ü-ző nyelvjárás. Nyr. 1904. Nyirkos I., Az abaúji Pusztafalu özése. Magyar Nyelvjárások 5. Budapest 1958. 6 BenkőL., Az ö-zés irodalmi nyelvi szerepéről. MNy. 1956,278. 7 Gáldi L., A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Budapest 1957,250-268. 408
