Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

udvarába, valamikor legalábbis a cinterem kerítésén belül, tehát Mária közelében iparkodtak rövid pihenőre térni. Jámbor hitük szerint álmukban méginkább kitárultak a malaszt befogadására, égi sugallatok megszívlelésére. A tisztaságot emlegető papi ridegség azonban később kizárta őket a templomból. Már emberemlékezet óta szállás helyett sokan a templomot övező gyöpre szoktak telepedni. Gyertyafénynél imádkoztak, énekelgettek, majd késő éjszaka ott a füvön merültek rövid álomba. Virrasztásukat, pihenőjüket Juhász Gyula is megleste : Az öreg templom füvellő tövében a nyári éjben ott hevernek ők, parasztok barnák, csöndes és komoly nép, mint hajdan őseik, a bessenyők. A vén zsolozsmát egykedvűen morogják, az anda hold hint rájuk terítőt, a közel temető mellett a kósza komondorok jelentik az időt... Éjfél után már imbolyog a gyertya. Szekérvárában szundít a sereg, Fekete Mária palástja rajtuk és ajkuk bűvös igéket remeg. Már alszanak, már messze, messze mentek és míg a Göncöl szekere görög, ők ázsiai rónákon robognak. Emese álma ez: mély és örök. Hajnali ébredéskor — mint mondottuk — ismét a Csöpörke vizében mosdottak meg, illetőleg ettől frissültek fel. De már kissé előre is mentünk. Amint tehát már szó volt róla, az érkező keresztek a nagyvíz (1879) előtt a Csöpörkében feltisztálkodva mentek a kegykép köszöntésére. Azóta egészen századunk közepéig kialakult az új hagyomány. Az egyes kereszteket, amelyek érkezésük sorrendjében ünnepélyesen, énekszóval vonultak Mária színe elé, harangzúgás fogadta és kísérte. Itt vezetőjük érzékeny, megindultságtól akadozó hangon köszöntötte, miközben sokan el is sírták magukat. Utána énekszóval a sekrestye folyosóján át távoztak és másik keresztnek adták a helyüket. Egy-egy falu körösztalja, csoportja olykor évtizedek óta mindig ugyanannál a közeli parasztháznál szállott meg. A gazda Isten neviben, vagyis ellenszolgáltatás nélkül fogadta be őket, sőt olykor meg is vendégelte valamennyit. Csak annyit kért tőlük, hogy imádságaikban, könyörgéseikben róla és családjáról is megemlékezzenek. Ez természetesen így is történt. Régi tanyai hiedelem, hogy Mária arra a házra néz szívesen, amely búcsúsnak, zarándoknak szállást adott. Voltak, akik egy-egy idősebb, ismeretlen búcsúst szólítottak meg a templom előtt azzal, hogy szívesen befogadják szállásra, vendégségbe. Ezért is imádság járt viszonzásul. Ebből olykor több nemzedékre szóló, meghitt kapcsolat is támadt. Az ilyen, keresztjüktől elszakadt búcsúsok is azonban szigorúan tartották magukat a közösségük rendjéhez: együtt virrasztottak, a maguk miséjén vettek részt, és együtt áldoztak. így követelte ezt meg a penitencia, illetőleg a közösségi hagyomány. ,a Szokásos volt a havibúcsúra vállalt egyéni töredelem, önmegtagadás is. Századunk első felében egy lelei (maroslelei) cselédlány szolgált a Belvárosban. Gazdáit kérte, hogy engedjék el a havibúcsúra, kereszt alatt szeretne rajta résztvenni. Ezek gyanútlan jóindulattal bele is egyeztek. Gondolták, hogy csak pár-órás távollétről lesz szó : majd csatlakozik szülőfaluja keresztjéhez, amikor a közbeeső templomokban megpihenve, ájtatoskodva átvonul a Városon. A lány váratlanul eltűnt, és csak három nap múlva jött vissza. Az történt ugyanis, hogy hazagyalogolt Leiére (mintegy 19 km), ott csatlakozott a kereszthez, amellyel csakugyan elzarándokolt Alsóvárosra. A bú374