Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

bíró a koldusok ügyeit intézte, rendet tartott közöttük. Joga volt az idegen kéregetőket a Városból kitűzetni. Az újjászülető Szeged társadalma felkarolja a szegények gondozását. Középkori romjaiból föltámad az alsóvárosi ispotály,

96 a mai Borbás utca nyugati torkolatában. Lázár István végrendeletében (1740) bűnei bocsánatára az ott élő koldusok számára egy ökröt hagyott. Losoncz Ferencné Ötvös Ilona végrendeletében (1741) így intézkedett: Idevaló Ispitályra hagyom Száz Rhen. forintokat id estfl. 100. úgy ezen Summa elocáltassék és Interesse (kamata) minden esztendőben hat forint szegényeknek fizettessék, melyek tartoznak minden holnap egy olvasót lelkemért elmondani. 1753-ban városi szabályrendelet intézkedik a szegények ügyében. Eddig az ispotály lakói is kijártak a Városba koldulni. A hatóság csak azokat táplálta, akik teljesen leestek a lábukról. Mostantól kezdve az ispotály lakóinak szigorúan tilos volt a koldulás. Alapítványokból, büntetéspénzekből való részjuttatásból, esetleg a dézsmajövedelemből tartották el őket. Minden elismert koldus bádogtáblácskát kapott a Város címerével, amelyet koldulás alkalmával a ruháján tartozott viselni. Csak szombaton volt szabad kéregetni, mindenkinek abban a városrészben, melyet kijelöltek a számára. A rendelethez csatolt névjegyzékből kitűnik, hogy ebben az időben Fölsővároson 24, a Palánkban 11, Alsóvároson pedig 24 koldus volt. A reformkor humánus szemléletét joggal botránkoztatta meg a koldulás ténye és a koldusok visszataszító állapota. Erről egy, a Pesti Hírlapban Osztróvszky József tollából megjelent nyílt levél is beszámol : „Megrázzák az ember szívét a sűrű néptömeg közt minden hatodik-hetedik lépésnél feltűnő, s nem ritkán undorító jelenetek. Midőn itt egy földön fetrengő félmeztelen nyomorultnak jajgatásai, ott egy vagy néha két ép, a dologra termett ember által taligán vont bénának kiáltozásai, tovább egy szinte ép által vezetett vaknak rekedt éneklése sértik a fület, vagy a minden sarkon, útfélen kéregető koldusok, de többnyire csak kolduscondrákba öltözött dologkerülők és tekergők lármája és szemtelenségig menő tolakodása kínozza a jövő- s menőket. E kellemetlen jelenetek vásár idején túl is napirenden vannak... Hetenként szombaton szabad a koldulás." Osztróvszky buzgólkodására 1841-ben szegényápoló egyesület alakult,

97 amelynek tagjai önkéntes adományaikkal akarták a koldulást megszüntetni és a szegényeket istápolni. Lassanként azonban a hagyományos koldulás, vagyis az alamizsna fejében való imádkozás és eláldás lábrakapott, és csak a két világháború között enyészett el. A koldulással egyidejűleg jelentkező kérögetés abban tért el az igazi koldulástól, hogy a kérögető nem imádkozik az alamizsnáért, csak kéri, és egyszerűen, eláldás és hálálkodás nélkül megköszöni. A koldusnak kijárt az a tisztelet, amely koránál fogva megillette, tehát tegezte a magánál fiatalabb, esetleg tekintélyes paraszti adakozót, az pedig kendezte, magázta. A koldulás történhetett házról-házra járva, templom és temető bejáratánál üldögélve, hetipiacos napokon, a Város szélén, az utak mentén is, ahol az otthonukba iparkodó tanyaiak, falusiak adományára várakoztak. Piacon a kofák és termelők között is kéregettek. A havibúcsúra messze vidékek koldushada szokott összeseregleni. Jószágvásárlásokon a koldusemberek ott settenkedtek az egyezkedő felek körül, mert a vételárból egy-két forint az ő markukat is ütötte, sőt az egyezséget megpecsételő áldomásivásban is résztvettek. Erről máshol már bővebben szóltunk. A koldus személyéhez számos jellegzetes szólás fűződik. Közismert : szégyöllös kúdúsnúk üresen marad a tarisznyája. Kisebb jövedelem elmaradása még nem nagy baj : ëgy ház nékül a kúdús is mögél. Már késő reggel van, ilyenkor a jóravaló kúdús 96 Csajkás 159. 97 Reizner, A régi Szeged 1,45. Osztróvszky József levele Pesti Hírlap 1841, 38. sz. 362