Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Alsóvároson a vasárnapi korai elsőmise általában az öregeké, továbbá a gazdasszonyoké, az ünnepélyes prédikációs nagymise, hajdani nevén öregmise Alsóvároson a gazdáké, legényeké és eladólányoké volt. Misék végén még századunk elején is egy hatósági szolga, esetleg rendőr már várakozott, hogy a kijövő hívek előtt kidobolja, vagyis dobszó jelzésével kihirdesse a közérdekű hatósági rendeleteket. Még elbeszélgettek, majd a férfiak betértek valahova, közeli bormérésbe egy ital borra, vagy jóidőben beballagtak a városháza elé, hogy más városrészek embereivel is elbeszélgessenek ügyeikről, bajaikról, munkagondjaikról. Ennek ősi hagyománya volt, amint a már megmagyarázott szegedi szólásból is tudjuk: mindön újság mögteröm a Szentháromság tüvibe, A legények és lányok — ha tehették — szintén fölsétáltak a korzóra. Déli harangszóra azonban mindenkinek otthon illett lennie. Voltak alsóvárosi kocsmárosok, akik egyenesen fölszólították az elszórakozott vendéget a hazatérésre, hogy a hozzátartozók ne várjanak hiába, ne legyen családi békétlenség. Inkább jöjjenek később, délután vissza. Valamikor számos alsóvárosi család akadt, ahol délben leborítva találta tányérját a megterített asztalon az a családtag, aki a vasárnapi misét elmulasztotta. Ha a család akadályozva volt a misehallgatásban, legalább egy tagja mégis résztvett rajta. Az öregeket sokszor azért is megbecsülték, hogy a templomot nem mulasztván el, az egész családért helytállottak és boldogulásáért imádkoztak. Idős tanyaiak, leginkább a mindennapos misehallgatásért költöztek haza, vagyis az alsóvárosi templom közelébe. Hazatérve a miséről, régebben így köszöntek be : misehallgatásunkba részesödjék az is, aki nem vót ott. A mise a szegedi szóláskincsbe is belekerült. Kovács János örökítette meg e tréfás szóbeszédeket: kismise, nagymise, lögyön vége egyszerre, másként mise, mise, vecsörnye, lögyön vége egyszörre.

48 Az áldozás a szentostya, másként Oltáriszentség befogadása rendesen a mise keretében. A vételét megelőző szentségi böjt öregek körében az újabb pápai enyhítések ellenére is a régi : éjféltől áldozásig ételtől-italtól szigorúan tartózkodnak. Idősebb tanyaiak miséről hazajövet egy falat kenyeret esznek, egy korty bort isznak, és csak utána fognak a rendes evéshez. Ez még talán a hódoltság kényszerű lemondásaival összefüggő hagyomány, ugyanis Csólyospálosra települt népünktől hallottuk, hogy régebben egyes jámborabb tanyaiak újhold vasárnapján kora reggel kimentek az eperfa alá. Itt imádkoztak, majd egy karéj kenyeret és egy ital bort vettek áhítatosan magukhoz. Mise, áldozat híján így emlékeztek az Utolsó Vacsorára, illetőleg a mise titkára. A tápai anya áldozásról hazajövet kisgyermekeinek szájába szokott lehelni, Kálmány szerint csak arcukra lehel. A boszorkánypörök irataiból kitűnik, hogy sokan áldoztak abban az időben az Egyház tanításaitól és fegyelmétől eltérve szentségtörő módon, sőt a szentostyát babonás célokra is fölhasznál ták. így Kökényné azt vallotta,

49 hogy „vagy négy esztendeig sem gyónt, az szentséget pedig kiköpte mikor felvette az keszkenyőbe. Mert soha nem mehetett alá, mióta abban az életben, a boszorkányságban vagyon." Azt is vallotta, hogy „valaki emberben kárt tett, senki le nem ül az utcában, és a szentséget sem nyelheti el." Dancsó Jánosné, Hisen Borbála

80 azt vallotta, hogy „mikor gyónt (és áldozott) az szentséget kivette a szájábul és az egyház tövében az földbe ásta, mert nem is ment volna alá. Egyszer pedig az Krisztus testét kivette, és az Vak Lajosné leánya — megholt volt — szájába tette és fölelevenedett. Csorba Rósa, Sánta Palkóné jelen volt, de nem tudták, mit tött a szájába. Az apáthi plébánustól 48 Kovács 476. 49 Reizner IV, 388. 50 Reizner TV, 384. 342