Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Elindultunk a szent helyre, Mert mindnyájunkért meghaltál, A szomorú gyászos kertbe. Az keresztfán megváltottál, Vigasztalást ott sem veszünk, Szent lelkedhez szorítottál, Könnyes szemmel hazamegyünk. Nékünk üdvösséget hagytál. Már most Te eleidbe jöttünk, Óh siralom, óh fájdalom, Keresztfád előtt könyörgünk : Hogy a holtakról kell szólnom, Tekints az megholt hívekre, Az Úristen maga tudja, Kit teremtettél képedre. Holtakat hogy szabadítja. Sok lakóhelyei vannak Az Úristen országának, De nem tudjuk merre vannak A megholtak hogy kínlódnak. HALOTTAK NAPJA (nov. 2.). Ősi felfogás szerint a nap alkonyattól másik alkonyatig tart. Érthető tehát, hogy Mindenszentek napjának estéjét népünk már halottak estéje néven emlegeti. Ilyenkor a halottak emlékezetére egy, régebben két óra hosszáig szóltak a harangok. Tapai hiedelem szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ásotthalmon éjszakára asztalt szoktak teríteni a hazatérő lelkek számára, az ételeket másnap koldusnak adták. A temetőből hazajövet a család tagjai összeülnek és kis gyertyát kezdenek égetni. Rendre annyit gyújtanak meg, ahány halottjukat számontartják. Egy-egy mellett addig imádkoznak, amíg el nem ég. Utána másik halottjukért újabb gyertyát gyújtanak. Olykor ez a közös imádkozás az egész halottak hetében megismétlődik. Annak a hétnek, amelyikbe halottak napja is beleesik, népünk ajkán halottak hete a neve. Ilyenkor a régi öregek nem szoktak a földben dolgozni, földmunkát végezni. Helyette őröltettek, kukoricát morzsoltak, szalmát hordottak a szérűből. Ez a hagyomány napjainkban a lehetőségek szerint már csak halottak napjára korlátozódott. Jellemző régebbi hiedelem, hogy aki halottak napján földben dolgozik, azon hóttetöm (atheroma) támad. E kegyeletes tartózkodásban eredetileg a halottak, hazajáró lelkek haragjától való szorongó félelem nyilatkozott meg. A szegedi halottkultusz általánosabb megnyilatkozásairól, teljes képzetköréről más helyen szólunk. HUBERT (nov. 3.) középkori hagyomány nyomán a vadászok védőszentje. Ismeretes, hogy legendája a dunántúli regölés kibontakozását is elősegítette. A napot népünk nem tartja számon, de a Városban élő polgári vadásztársaságok úgy vélik, hogy annak a vadásznak nem lesz szerencséje, aki ezen a napon otthon ül. Ki kell mennie vadászni. E hiedelemben nyilvánvalóan nem a középkori hazai kultusz továbbéléséről, fejleményéről, hanem bécsi, katonatiszti hagyomány átvételéről van szó. KÁROLY (nov. 4.) személynévként viselése a szegedi társadalomban elég ritka. Csak a XVIII. század nagy pestisjárványai nyomán bukkan föl. Borromei Károlyt Szegeden is járványok idején hívták segítségül. Ennek emlékezetét a barokk Rozáliakápolna egykori társpatronátusa őrzi. Népszerűségben nem mérkőzhetett Rókussal és Rozáliával. A névadásnak különben kezdettől fogva dinasztikus háttere is volt. IMRE (nov. 5.), régiesen Emre keresztnevet a szegedi tájon már legrégibb adataink szerint is kedvelték. Az 1522. évi tizedjegyzékben a nevet 32-en viselték. 310