Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
A naphoz csak egyetlen szűkkörű hagyomány fűződik. A szegedi csizmadiák — szükségét érezvén a céhvilág megszűnése után is a szakma társadalmi összetartozásának — századunk elején Imre herceget választották pártfogójukul, akinek magyarruhás, csizmás alakja az alsóvárosi templom barokk főoltárán látható. Ünnepén szintén ebben a templomban misét hallgattak, majd közös ebéden vettek részt. Mint máshol már említettük, a csizmadiacéh egykori védőszentje István király volt. LÉNÁRD (nov. 6.), másként Lenhárd a szegedi kovácsok régi védőszentje. Mint ismeretes, Lénárd a bajor-osztrák szakrális tájnak egyik legnépszerűbb, kiváltképpen tisztelt szentje: többek között a kovácsok, bilincsben szenvedő rabok, továbbá a jószág patrónusa. 318 Tisztelete a Dunántúl nyugati magyar vidékeire is átsugárzott. Kultuszára a vastárgyak felajánlása különösen jellemző. Adatok híján nem állapítható meg, hogy Lénárd szegedi szakmai tisztelete vissza nyúlik-e a középkorba, vagy csak a hazai céhesség barokk újjászületése idején karolták fel. Annyi bizonyos, hogy a kultusz századunk elején teljesen elhalványodott. Ekkor néhány kovácsmester szégyenletesnek találta, hogy más iparágaknak még megvan a régi védőszentjük, akiknek nevenapját misével, közös lakomával tisztelik meg. Már azt sem tudták biztosan, hogy az ő patrónusuk kicsoda. Utánajárván azonban a dolognak, a múzeum egyik régi, szakadozott céhzászlaja alapján mégis sikerült megállapítaniuk, hogy Lénárd az ő védőszentjük. Ettől kezdve egészen a negyvenes évek végéig minden esztendőben a patrónus ünnepén valamelyik szegedi templomban misét mondattak, amelyre a múzeum régi zászlaját is kikölcsönözték. Este pedig a mesterek a családtagokkal, legényekkel, az ipartestület vezetőivel és a misemondó pappal ünnepi lakomára gyűltek össze. Lénárd a szegedi kovácsok mondai hagyománya szerint igen jeles kovácsmester volt, aki azonban két nagy hibájáról, a részegeskedésről és káromkodásról nem tudott leszokni. Történt egy alkalommal, mikor éppen egy szamarat akart megpatkolni, hogy a földön vándorló Jézus Szent Péter kíséretében odaért a műhelyéhez. Jézus kérte Lénárdot, engedje meg, hogy segítsen neki. Amikor ez megtörtént, egy baltával lecsapta a szamár lábát és úgy patkolta meg. Utána visszaillesztette a helyére. Tökéletesen odaforrott, még a vágás nyoma is eltűnt. Ezután elköszöntek Lénárdtól és folytatták tovább az útjukat. Amikor a másik láb patkolására került sor, Lénárd éppen úgy cselekedett, ahogyan Jézustól látta. Ő azonban hiába erőlködött, a levágott láb nem akart visszaforradni a helyére. Utánuk futott tehát és szemrehányást tett a rossz példáért. Jézus erre visszament, Lénárdot szelíden megdorgálta részeges és káromkodós természetéért, majd bíztatta, hogy imádkozzék, mire a láb újra éppé vált. Lénárd ezután magábaszállott és istenfélő életre szánta magát. Szent, mégpedig a kovácsok védőszentje lett belőle. 319 MÁRTON (nov. 10.) napjához a szegedi tájon már csak időjárási regulák fűződnek. A tápaiak szerint ha Márton napja lucskos, nem lesz fehér karácsony. Mások úgy vélik, amilyen a Márton, olyan lesz a tél. Hogy azonban a nap szegedi képzetköre valamikor gazdagabb lehetett, arról egy régi följegyzés (1725) tanúskodik: Csorda Pásztornak Húsvétiulfogvást Szent Márton napjáigh egy pár tehéntül Alsó és Felső Városban három garas egy kenyér és egy pénz Bocskor pénz. Palánghban pedig egy pár Máriás, egy Kenyér és a Bocskor Péz. Ez az adat mindenesetre arra a — főleg Dunántúl napjainkig élő — hagyományra utal, hogy Márton napja valamikor Szegeden is a gazdasági évnek egyik őszi sarkköve volt. Ismeretes egyébként, hogy a Pannónia területén született Márton püspököt a középkori Magyarország egyik védőszentjeként tisztelte. 318 Andrée, R., Votive und Weihgaben des katholischen Volks in Süddeutschland. Braunschweig 1904, 40. 319 A mondát Lénárd nevének említése nélkül följegyezte Kálmány EA. 2801. 311
