Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A kiszomboriak legtermékenyebb gyümölcsfájuk tövébe ássák, hogy kocájuk majd szerencsésen minél több malacot fialjon. A húsvéti kolbászról már röviden szóltunk. Most még csak Kálmánynak azt a nyilván külső hasonlatosságra született adatát

181 idézzük, hogy nem csíp meg bennünket a kígyó, ha először a szentelt kolbászból eszünk. A szentelt vízzel meghintett üreskalács és fontoskalács is máig elmaradhatatlan húsvéti eledel, amelynek a Sándor-kódex tanúsága

182 szerint már a középkori magyar néphagyományban kultikus jelentősége volt : az húsvéti kenyérhöz sajt és tej, tikmony, tiszta tészta, környül tésztából koszorú módra kell csinálni, meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell benne küldözni. A Sándor-kódexnek itt most nem közölt egyházias értelmezése nyilván másodlagos és az ősi, népi gyakorlatot próbálja magyarázni. A húsvéti kalács hagyományerejénél különben azt is figyelembe kell vennünk, hogy hosszú időkön át, mintegy a századfordulóig népünk a farsang, illetőleg húshagyó után most húsvétkor süthetett először zsírral, vajjal, tejjel, tojással, tehát állati eredetű ízesítővel. Jellemző, hogy most, az ünnepekben a mindennapi kenyér helyett ezt eszik a sonkához, tojáshoz. Morzsája is tiszteletben részesül, nem rázzák a szemétbe. A gyeviek szerint búzatermésükön nem lesz áldás, ha rátaposnak. Egyes alsótanyai családokban a húsvéti morzsalék a szentelt sonkacsonttal a szappanyos néven emlegetett, elhasznált nagyobb edénybe kerül, amelybe a szappanfőzésre való egyet-mást (töpörtő, avas zsiradék, nagyobb csontdarab) gyűjtik. Ehhez még jó tudni, hogy a fővésben levő szappant féltik a szemveréstől. Húsvét vasárnapján még a múlt században is kötelező volt az Egyháznak a méltatlan ünneplésre vonatkozó régi tilalma. Ez abban nyilvánult meg, hogy a templomozást kivéve, a család odahaza, csöndben ünnepelt. Akadtak olyan helyek, ahol ezen a napon nem is főztek. Beszélnek olyan öregekről is, akik nagycsütörtök este óta, most ebéd idején ültek asztalhoz. Közben szigorú böjtöt tartottak. HÚSVÉT MÁSNAPJA, más nevén húsvéthetj'e, a fiatalság ünnepe, a tavaszi bálák, zajos, zenés mulatságok egykori kezdete. Ezen a napon szokásos a játékos locsolkodás, tápai nevén öncsölődés, löncsölődés, öntöződés, amely eredetileg kultikus-erotikus célzatú volt, és az asszonyi termékenység előidézésére, biztosítására szolgált. Az első világháború előtt már korán hajnalban, virradat előtt elkezdték a bandákba verődött legények az összes ismerős lányosházak fölkeresését. Ez újabban a délelőtti órákban történik. Kétlovas kocsin, a két világháború között a Városban fiákeron, dalolva szoktak menni, amelyet a lóval együtt sokszor fel is virágoztak. Régebben a lányokat a kútnál vödörrel öntözték le, de olykor még ma is loccsintanak rájuk egy-egy kancsó vizet. Újkígyóson még rostát is tartottak a legények a lány feje fölé. Ezen keresztül is öntöttek rá vizet. Ma már a szagosvíz, más néven rúzsavíz, ötkolm járja. A locsolkodásért italt kapnak és virágot: jácintot, nárciszt tűznek a mellükre, kalapjukra. Fiúgyerekek is fel szokták az ismerősöket, rokonokat keresni, akiket szagosvízzel hintenek meg. Ajándék jár nekik érte. A szegedi tájon is mondtak valamikor, nyilván kántori eredetű, köszöntő verseket: Szöröncsés jó röggelt kívánok e házba, Óh, én is mint egy holló gyüttem a munkába. Láttam és tanáltam egy szép virágszálra, Engödelmet kérők a möglocsolásra. 181 Kálmány EA. 2809. 182 Nyelvemléktár II, 215. Vö. Népünk ünnepei 227. 267