Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Ilyenkor hajnalban történik a féregűzés is. Alsóvároson és a tanyákon a gazdasszony még a közelmúltban is szótlanul kisöpörte a ház összes helyiségeit, és a férgeket: legyet, bolhát, tetűt, egeret jelképező szemetet kivitte az útra és a kocsinyomon túl öntötte el. Valamikor a fiatal gazdasszony korahajnalban anyaszült meztelen körülfutotta az egész tanyát, hogy ezzel mindenféle ártalmat távoltartson. Sándor/alván az asszony ma már ezt egyszál ingben végzi. Megállnia nem szabad. Más változat szerint meztelen kellett a tanya helyiségeit kisöpörnie. A szeméttel azután titokban a harmadik szomszédba kellett elszaladnia. Régimódi taped asszony ezen a napon nem veti föl az ágyat, nem teszi rendbe a fekvőhelyet. Öreg sövényházi asszonyok szerint a nagypénteken földre csöppentett vízből bolha lesz. Nagypénteken egyébként teljes a csönd. A tűz kialszik, mert különben leégne a ház, a tükröt fekete kendővel takarják le. Aki mégis belenézne, a kömpöciek szerint sárgaságba esnék. Nincs most tűz a kovácsműhelyben sem. Ásotthalmiak szerint azért nem szabad e napon dohányozni, mert ez rágyújtással jár együtt. Úgy járnakkelnek, mintha halott volna a háznál. A böjt is ezen a napon a legszigorúbb. Reggeli nem volt. Délben is régebben csak olajjal készült ételeket: törött paszulyt, káposztát, gubát, halat ettek, amelyeket már nagycsütörtökön megfőztek. A kömpöciek szerint, ha most tizenhármán ülnének egyszerre asztalhoz, néhány napon belül meghalna közülük valaki. Sokan kenyéren és vízen böjtölnek. Öreg kiszomboriak még századunk első évtizedeiben is csak marosvizet ittak ezen a napon. Mint mondogatták: lelkük olyan tiszta legyen, mint a folyóvíz. Szatymazon ekkoriban még akadtak olyan öregasszonyok, akik három szem búzán és egy ital vízen tartották a böjtöt. Nagypénteken a hagyományőrző férfiak nem szoktak dohányozni, bort inni, feleségükkel hálni. Délután — főleg, ahol gyerekek vannak — a szabadban tüzet raknak és kukoricát pattogtatnak. Ez eltéve — Kálmány hallomása

158 szerint — hideglelésről jó. Öregek emlékezetében máig él a nagypéntöki kinyer híre. Ez nyilvánvalóan a középkori nagycsütörtöki eulógia,

159 vagyis az Oltáriszentség emlékezetére szentelt kenyér elnépiesedett, nagypéntekhez tapadt maradványa, és sajátos alkalmazása. Nagypénteken nem égvén tűz, tehát a szegedi tájon kenyeret sem szoktak sütni ezen a napon. Csak akkorát dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudták, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver. A szokás Bornemisza Péter szűkszavú tanúsága szerint

160 még a középkor paraliturgikus hagyományaiból sarjadt : mintha ki vízbe hal, tányérra viaszgyertyát gyújtsanak. És ott megaluszik, ahol fekszik. Bár a katolikus egyház a nagypénteket sohasem ünnepelte pirosbetűs ünnepként, a régivágású emberek mégsem dolgoztak ezen a napon. Egyedül csak a jószágherélésre került szükségszerint sor. A szőregiek szerint a most herélt jószág könnyen kiheveri a műtétet.

161 A végi földeáki asszonynép az ünnepre szánt, de meg nem varrt ruhát nagyhéten, de különösen nagypénteken a világért nem hagyta volna a varrónőnél. Magukhoz 158 Kálmány EA. 2816. 169 Francz 1,263. 160 Bornemisza P., Válogatott írások. Összeállította és jegyzeteket írta Nemeskürty István Budapest 1955,202. 161 Kálmány EA. 2816. 261