Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

nyat i s rejtettek.

109 Alsótanyán úgy vélik, hogy akit ilyenkor nem kínálnak, nem vendégelnek meg, az rühessé válik. Ismeretes az is, hogy a farsangi táncnak valamikor mágikus jelentősége is volt. Ezek a farsangi álarcos táncok, szokások, bálák eredeti célzatuk szerint a tavasz elővarázsolását, az élet folytonosságát, az ember és természet gyarapodását szolgálták. Kovács János szerint

110 a múlt század elején még megvolt Szegeden a télkihordás ősi képzetekben gyökerező hagyománya is. Ez abból állott, hogy egy vénasszonnyá formált rongyvázat levittek a Tisza partjára, és ott vagy meggyújtották, vagy pedig a folyóba lökték. A húshagyó egykori gazdag hiedelemvilágából a tápaiak még emlékeznek arra, hogy ezeken a napokon virágcserepekbe kukoricát vetettek. Az első cserépbe vasárnap, a másodikba hétfőn, a harmadikba pedig kedden. Hogy milyen sorrendben keltek ki, aszerint kellett a kukoricát majd tavasszal korán, rendes időben vagy későn vetni. Alsótanyaiak szerint a kukoricát ilyenkor zsákban kell morzsolni, mert így majd a varjú nem látja kiszedni. Tápén e napon sül az a kiscipó, amelyet szükség esetén vesznek elő : amikor valaki a vízbe fúl. Erről bővebben a nagypénteki cipó bemutatásánál szólunk. Szintén Tápén húshagyókedden a kemencét kocsikötéllel a vállánál valamikor megkötötték és odaerősítették az ágy lábához, hogy a farsang el ne szaladjon. A tápai legények még a századfordulón is a lányosházaknál bolondozva felszántották az udvart, beszabadították a céklásverembe a tehenet, a rozmaringot más helyre ültették át. Rostélyon „halott" embert hoztak be, amelyet „elbúcsúztattak." Gregorián hangnemben végigénekelték fölötte a hónapok neveit, ilyenformán : januárius, januárius, februárius, januárius, februárius, március... így tovább decemberig. Régi, még a Tridentinum előírásában gyökerező vallási hagyomány volt a farsangi egésznapos, engesztelő szentségimádás, amelyet a palánki Dömötör-templomban tartottak, és amelyre minden városrészből eljártak az idősebb asszonyok. A tradíció szívósságára jellemző, hogy e napokban a helyére épült Fogadalmi Templomban ma is felbukkannak külvárosi Öregek, pedig már a régi templom, sőt voltaképpen maga az ájtatosság is a múlté. Kedden a fiatalság még ugyancsak kibálozta magát, mert nagyjából az első világháborúig a zajos mulatságok hamvazószerdától egészen húsvét másnapjáig szüneteltek. A nagyböjti töredelemre emlékeztetve, még nemrégen is több helyen éjfél előtt, rendesen 11 órakor meg szokták húzni a templomi harangokat. A tápai lányok ilyenkor panaszosan mondogatták : Húshagyó, hun vágyó? Engömet itthon hagyó ! Amint a jázovaiak ilyenkor mondják : szétharangozzák a bálát. A harangozás azért nem történt éjfélkor, hogy még utoljára ehessenek a farsangi ételekből. Ugyanis a múlt század derekán még megették a húst, rétest, hogy aztán egész húsvétig ne vegyék elő. Engedmény csak annyiban volt, hogy a maradékot a nagyböjt csonkavasárnap néven emlegetett első vasárnapján egyes családokban még elfogyasztották. Az esetleg kimaradt rétest azután kivitték a piacra eladni. A húsételekről a böjti eledelekre való áttérést példázza a Konc vajda és Ciböre vajda küzdelme,

111 amelynek képzetkörejátékháttere régebben nyilván gazdagabb lehetett, meg is jeleníthették. Ez még a Breughel híres, Bécsben látható képén is megörökített középkori hagyományban gyökerezik. Újkí109 Varga J., VU. 1869,676. 110 Kovács 317. 111 Túróczi-Trostler J., Cibere bán és Konc vajda. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958, 171. Európai összefüggések Haberlandt, A., Das Faschingsbild des P. Brueghel d. Ä. Zeitschrift für Volkskunde 1933. 249