Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

kirakva. Tápén viszont egészen a legújabb időkig nem húztak rá semmit: mezítláb jött a világra, úgy is távozzék belőle. A koporsóba téve most eloldják lábujjait. Alsótanyán úgy vélik, ha a halott férj gatyamadzagját elöl kötik meg, az özvegy férjhez mehet. Ellenben, ha a kötés hátul történik, özvegyen kell maradnia. A halott derekát pántlikával kell átkötni. Ha ugyanis a paradicsomba jut, tudja hová rakni a virágokat, amelyeket az égben szed. A szalag eredetileg nyilvánvalóan valamelyik jámbor társulat kordája volt. Régebben ércpénzt tettek a markába, mert ennek fejében kelhet át a Jordán vizén. Azt a ruhát, amelyben a halott meghalt, a régi szőr égiek, sövényháziak koldusnak ajándékozták, de olykor a többit is. így volt Apácán, Sándorfalván is. Tápén félkegyelmű kapja meg a halott férfi pipáját, dohányát. A ruha itt is szegényé, koldusé, félkegyelműé, azaz lelkiszegényé lesz. Ágyneműjét olykor a sírásó kapta. Miután napjainkban már igazi koldus nincs, a sövényházi halott halóruháját elássák a földben. A felöltöztetett és fehér lepedővel leterített halott a gyékényen pihen, amíg koporsaját nem hozzák. A koporsóba helyezett halottat mindennel ellátják, amit földi életében magával hordott, illetőleg amire szüksége volt. Alsótanyaiak emlékeznek rá, hogy régebben a kedves ételéből tettek melléje egy tányérral. Odakerült még egy üveg bor is. Tápaiak melléje teszik az orvosságot is, amelyet már nem fogyasztott el. Ékszereket nem adnak a halottal, mert ezekre semmi szükség nincs a menyországban, ott már örök kincsek vannak. A régi tápaiak a koporsóba tettek a halott mellé nagyboldogasszonyi füvet, úrnapi virágot, hétszer szentelt barkát, a haláloságyánál meggyújtott szentelt gyertyát. Az alsóvárosi halott feje alá még a századforduló táján is olyan virágot tettek, amelyen az úrnapi sátorban a Szentség állott. A fiatal, de különösen a gyerekhalott koporsaját rozmaringszállal szokták telerakni. Ismeretes, hogy a nem hervadó rozmaring a néphagyományban a múlhatatlanságnak jelképe. A halott végső rendelkezéseit is teljesítik, adósságait kifizetik, mert ellenkező esetben hazajár. Alsóvároson valakinek álmában a halottja megjelent és szemrehányásokkal illette, mert nem adtak vele zsebkendőt. Másnap az illető kiment a sírhoz, ahoj egyet elföldelt. Most már a halott nyugodtan hagyta. Tápén a nagyfodros lüszterkötőjét kérte egy halott öregasszony, aki menyének álmában megjelent. Ki is vitte és elásta a kereszt tövében. Tömörkény balladai novellája. „A lélek az Úr elébe megy" szintén ebből a képzetkörből merít. Megemlíthetjük, hogy a koporsót régebben Szeged városában is asztalosok készítették. Később, de még a múlt században külön iparággá, koporsós mesterséggé fejlődött. A koporsósnak egész raktára volt, ebből választottak a hozzátartozók. Az olcsóbb koporsó fenyőből, a drágább diófából készül. Alján forgács, a fejnél forgáccsal töltött kispárna, azonkívül lepedő és szemfedő. A halott sándorfalvi lány koporsóját Juhász Antal följegyzése szerint világoskékre, a legényét pedig sárgásbarnára festették. A ravatalozás egészen a legújabb időkig a háznál, bent a tisztaszobában, Tápén föltétlenül az asztal helyén történt. Az utcára néző padláslyukon fekete zászlót tűztek ki. Az énekösasszony naplemente után le szokta takarni a testet, és most már nem engedi megnézni senkinek sem. Azután keresztet fektet a mellére, hogy a gonoszlélek éjszakának évadján ne vehessen erőt a halotton. Reggel azonban újra kitakarja, megigazgatja, megmosdatja, megfésüli, majd imádságba kezd fölötte. A vízbefúltat, öngyilkost, leginkább akasztott embert nem a háznál, hanem kint a hullaházban tették koporsóba. Ennek hóttkomra a tápai neve. Mint mondottuk, ravatalnál éjjel-nappal gyertya ég. Ezt elfújni nem szabad. Ha nincs rá szükség, régebben a kemence elé tették. Tápén, Algyőn, Sövényházán az utcára 192