Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

a csizmát lehúzni. A sándorfalvi tanyákon azonban párjának fejéhez koccantotta, hogy ő, az asszony legyen majd úr a házban. A fehér szalaggal, mirtusszal díszített vőlegénykalap régebben a templomi szertartást kivéve, mindig a fején maradt, hogy ezzel a kiváltságos helyzetét, illetőleg férji tekintélyét hangsúlyozza. A vőlegény címere a fehér mirtuszból készült vőlegényvirág, amely mindig a menyasszony ajándéka. A virágot az esküvő éjszakáján tűzben elégetik. Amíg ég, a szobába senkinek sem szabad belépnie. Manapság legtöbbször már csak egy ízt égetnek el belőle, a hagyomány azonban él. Öregek emlékeznek még rá, hogy a vőlegény a múlt században sokszor szűrben esküdött. Posztónadrágja még nem volt mindenkinek, bizony ezt akárhányszor kölcsönkérték. A vőlegénynek, menyasszonynak hallgatag méltósággal kell viselkednie: keveset beszélnek, illetlenség volna ezen a napon dalolniuk. Sándorfalván hozzáteszik: akkor majd sírós lesz a család, a születendő gyerek. A vőlegény, illetőleg menyasszony szüleit a menyegző napján az örömapa, örömanya ünnepélyes megszólítás illeti. A menyasszony szüleit azonban, miután lányukat e napon elveszítik, Újkígyóson, Pusztaföldváron szomorúapa, szomorúanya, Szőregen, Tamásfalván, Gyulafalván siralomapa, siralomanya

32 néven szólítják. így nevezik a vőlegény megözvegyült apját, anyját is. Az örömszülők nem szoktak gyermekeik templomi esküvőjén jelen lenni. E tartózkodásnak nem tudják okát adni. Amikor kocsifogatra is szükség volt, akkor már a lakodalom reggelén hozzáfogtak, főleg a menyasszonyos kocsinak és kerekeinek zöldággal, virággal való díszítéséhez, később az ostornak, szerszámnak felszalagozásához, fölkendőzéséhez. Régi hagyomány szerint a menetben páratlan számú kocsival szabad elindulni. A menyasszony rendesen a harmadik kocsiban foglal helyet. Sándorfalván a menetnek útközben seholsem szabad megállnia, így majd a fiatalok életében sem lesz baj, akadály. Az indulást mágikus mozzanatok is kísérték. így lövöldöztek, borosüvegeket, cserépfazekakat dobtak Alsóvároson, Alsótanyán, Sövényházán, Sándorfalván és a szegedi nagytájnak még bizonyára más helyein is. Makó vidékén a lovak nyakába fokhagymakoszorút akasztottak. Maga a zajütés is ekkor volt a leghangosabb: eredeti archaikus célzata szerint a fiatalok boldogságára irigykedő rosszak, gonoszok távoltartására irányult. Sándorfalván meg is mondták, hogy mindezt a boszorkányok elijesztésére csinálták. Egyébként a muzsikában, hangos nótaszóban, kurjongatásban, a vőfélyi rigmusokban és hiedelmekben, a közösség túláradó ünneplésében is mindig ez a tudattalanná, extatikussá vált szándék húzódik meg. Tömörkény bizonyára megtörtént eseteket hallott,

33 amikor ezt írja: „Szerelmes pusztai legény bosszúja lakodalmas kocsikat is fordított föl farkashájjal (lóvadító szerrel). Elég volt egy lécdarabon kitenni az útszélre olyan helyen, ahol az út mélységek, vízmosások és angyalhullások (homokbuckák) között haladt. Gyászmenet vált ott az ünnepi kocsisorból." Az esküvői felvonulásnak máig számos változata van, a parasztos gyalogszertől egészen az autós parádéig. Napjainkban már a tanyaiak is saját vagy kölcsönkért 32 Ez a megnevezés Majláthfalván csak az özvegy örömszülőnek jár. 33 Munkák és napok 216. 116 A lakodalmas menet